Cato
Cato: a plebejus származású Porcius nemzetség egyik ágának →cognomen]e az ókori Rómában. A legismertebb Catok: 1. Marcus Porcius Cato Censorius; M. P. Cato Maior; id. Cato (*Kr. e. 234 Tusculum, |Kr. e. 149 Róma): római államférfi, író, szónok. A latin nyelvű prózairodalom egyik megalapítója. Ősi kisbirtokos családból küzdötte fel magát; mint homo novus (lat. ‘új ember’) emelkedett mind magasabb tisztségekbe. Fiatal korában részt vett a Hannibál elleni háborúkban (trasimenusi csata, Kr. e. 217; Szürakuszai ostroma, 212; senai csata, 207).
A szicíliai és afrikai hadjárat idején Scipio mellett quaestor volt (204). 199-ben aedilis plebis C^aedilis), 198-ban praeíorként igazgatta Szardíniát. 195-ben consulként levert egy felkelést Hispániában, ahol később helytartó lett. 191- ben Acilius Glabrio consul →legátusaként jelentős szerepet játszott Róma III. Antiokhosz Szíriái király felett Thermopülai mellett aratott győzelmében. 190-től számos perben szerepelt vádlóként; negyvennégy esetben ót is bevádolták. 184-ben -+censor volt (innen származik második cognomenje, a Censorius). 153- ban Karthágóban járt, hogy tanulmányozza az ottani fejlett mg.-ot. Az ellenséges város virágzása félelemmel töltötte el: Plutarkhosz szerint a senatusban minden beszédét a Ceterum censeo Carthaginem esse delendam (‘Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani’) szavakkal fejezte be; a mondás szállóigévé vált, de nem tekinthető hitelesnek. Cato ókori életrajzírói: Cornelius Nepos, Plutarkhosz. — a kisbirtokos parasztság erkölcseit és életmódját kívánta az egész római nép számára kötelezően konzerválni, s konokul ragaszkodott a hagyományokhoz; mindez szembefordította a görögbarát Scipio-kör törekvéseivel. Mind szónoki, mind pedig censori tevékenységét meghatározta a fényűzés elleni küzdelem (184-ben fényúzési adót vezetett be). Az ősi római erkölcsök romlásának egyik okát a görög szokások elterjedésében látta. - Az itáliai városok történetét alapításuktól saját koráig összefoglaló Origines (‘Kezdetek’) c. művéből, a Carmen de moribus (‘Ének a szokásokról’) és az Apophthegmata (‘Híres mondások’) c. munkájából, s mintegy 150 beszédéből töredékek maradtak fenn. Fia számára összeállított, különböző tárgyköröket felölelő enciklopédiája, a Praecepta ad filium (‘Tanácsok fiának’) elveszett. Teljes egészében fennmaradt De agri cultura v. De re rustica (A földművelésről; lat.-m., 1966) c. értekezése 162 fejezetben a földműveléssel kapcsolatos tudnivalókat foglalja össze; első részében tanácsokat ad a birtokvásárlásra, házépítésre, állattenyésztésre és földművelésre, a továbbiakban egyéb témákról szól, katonás nevelésre és tisztes boldogulásra intve. A könyv egyik forrása a karthágói Mago mg.-i szakkönyve volt. Cato nevéhez fűződik a Kr. u. 3. sz.-ban kiadott, Diéta Catonis c. nem hiteles gyűjtemény (m. Cato bölcs mondásai, 1891), amely vsz. részben az Apophthegmata átdolgozása; ezt a középkorban több nyelvre lefordították, s jelentős szerepet játszott az iskolai oktatásban. írod. D. Kienast: C., dér Zensor (1954); A. E. Astin: C. the Cenzor (1978); Adamik T.: Római irodalom az archaikus korban (1993). 2. Marcus Porcius Cato Uticensis; ifj. Cato (*Kr. e. 95, fKr. e. 46 Utica): római államférfi. Az id. Cato dédunokája. Konzervatív nézeteket vallott, J. Caesar ellenfele volt. Rómában sztoikus filozófiát tanult. Politikájában az →optimaták érdekeit képviselte; az idejét múlt, arisztokratikus közt.-i rend egyik legelszántabb védelmezőjeként vált ismertté. Kr. e. 72-ben Crassus alatt harcolt Spartacus rabszolgafelkelése ellen. Katonai tribunus (67-66), legátus (67), majd quaestor (64). 62-ben néptribunusként Cicero oldalán Catilina társainak kivégzésére szavazott. Praetor (54), majd Szicília és Görögő, helytartója. 47-46-ban Africa provincia propraetora. Az ún. I. →triumvirátus ellenfeleként lépett fel. 49-ben, a polgárháború kitörésekor Caesar elől Uticába menekült, ahol - Caesarnak a Gn. Pompeius követői felett aratott thapsusi győzelmét követően - öngyilkosságot követett el. Caesar ellene írta híres Anticato c. művét. Ókori életrajzírója: Plutarkhosz. írod. R. Fehrle: C. Uticensis (1983).
Forrás: Magyar Nagylexikon, 5. kötet, Magyar Nagylexikon Kiadó, 170. oldal