Tér
a dolgok rendje egymás mellett, mig az idő a dolgok rendje egymás után. Ezek nem igazi meghatározások, csak körülirások; ily számunkra egyszerü, eredeti, a maguk nemében páratlan fogalmakat nem lehet meghatározni, mert az alkotó részeiket nem lehet felmutatni, se felsőbb fogalomból nem lehet származtatni. Egyébként is e fogalom súlyos probléma gyanánt kinálkozik, melynek megoldására három fölfogás tett próbát. Az első a tért tőlünk és a dolgoktól független valóságnak tekinti, mintegy edénynek, melyben a dolgok el vannak helyezve és mely mint üres tér, ha a testeket el is távolítjuk belőle, megmarad. Bajos ugyan fölfogni, hogy miben különbözik az ilyen üres tér a semmitől és mennyiben lehet valóság az, ami üres edényhez hasonlít, de persze mégsem az, mert se falai nincsenek, se egyébként nem észlelhető, de ezekkel a további nehézségekkel ez a felfogás, mely főleg a fizikusok és matematikusok körében honos, és e tudományok terén teljesen meg is felel, nem törődik, Ezzel szemben főleg Leibniz fő képviselője annak a felfogásnak, hogy a tér nem független a dolgoktól, hanem a dolgoknak egymáshoz való viszonya, rendje, amely ha a dolgok megsemmisülnének, maga is semmivé válnék; üres tér tehát abszolut értelemben lehetetlen. E fölfogás ellen Kant felhozta, hogy ez a tért intellektuális viszonnyá teszi, holott a térben vannak viszonyok, melyeket a szemlélet nyomban fölfog (jobb-bal, fönt-lent stb.), mig az értelem számára érthetetlenek, továbbá e fölfogás szerint a térről való ismereteink csak tapasztalatiak volnának, holott ez ismeretek egyetemesek és szükségesek, tehát a tapasztalatból nem származhatnak. Ez ellenmondások megoldását Kant ugy kisérli meg, hogy a tért (és időt) érzékiségünk egyetemes, eredeti formáinak mondja; ezért kell a külső érzék minden tárgyát térben, a belső érzék minden tárgyát időben fogni fel. Tér és idő tehát szubjektivek, érzékiségünk formái. L. még Folytonosság.