ballade
[bal'ad] <fr.>, balada <provanszál ‘táncdal’>, haladé <ófr.>: provanszál eredetű lovagköltészeti dalforma. Kezdetben egyszólamú, refré-nes, népszerű strofikus táncdal volt; ebből alakult ki a 14. sz.-ban a rendszerint egy ének- és egy-há-rom hangszerszólamra írt, többszólamú, kötött versképlethez igazodó francia dalforma, amelynek legismertebb mestere Guillaume de Machaut
volt. Egyben ő az első azon költők között is, akik verseikhez már nem mindig szereztek dallamot, aminthogy e forma ezt követően a zenétől függetlenedett szövegversként élt tovább. Két fő változata közül az egyszerű - alapformái három versszakból és egy -^ajánlást tartalmazó záróstrófából állnak. A strófák 8 v. 10 sorosak, az ajánlás 4 v. 5-7 soros, virtuóz (pl. ababbcbC, ababbcbC, ababbcbC, bcbC, ill. ababbccdcD, ababbccdcD, ababbccdcD ccdcD) rímképlettel (a képletben nagybetűkkel jelölt) -^refrénnél. A kettős - alapformájának szerkezete a 8 soros strófákból építkező egyszerű - szerkezetéhez hasonló, azzal a különbséggel, hogy hat versszakból áll, s e versszakok nem mind azonos ríműek, csak a refrénsor rímei futnak végig a versen (pl. ababbcbC, dedee-ceC stb.). Ajánlása többnyire nincs, ha van, az utolsó strófa rímeit ismétli (mcmC). Mind az egyszerű, mind a kettős - egy-egy versen belül végig azonos, 8 v. 10 szótagos sorokból épül fel. Világhírűvé F. Villon tette, a francia és az angol lírában a 20. sz.-ig használatos. Elterjedt a magyar költészetben is; legnevezetesebb példája József A. A tőkehaszon balladája c. verse.