vers
vers: 1. A nemzetközileg (részben — mint a németben, franciában — azonos, részben mint az angol verse, olasz, spanyol, portugál verso szóban stb. — hasonló alakban) elterjedt szó a latin versusbó\ származik, ami eredetileg fordulatot, visszatérést jelentett, főként pedig az eke fordulatát, a barázdát, a szántás egy-egy sorát nevezték így, majd átvitt értelemben a →verssort. Az egyházi latin szóhasználatban később a →zsoltárok egy-egy strófáját vagy a prózai (főként bibliai. →vers 5.) szövegek bekezdéseit, →szakaszait is versnek (vagy versicu fotsnak) mondták, s így a szó →versszak értelmet is nyert. Mindezek a jelentések az európai nemzeti nyelvekben is elterjedtek, így a magyarban is, ahol tehát régebben a vers szót sor, verssor, bekezdés, strófa értelemmel használták, a népnyelvben pedig bármilyen folyamat meghatározott szakaszát, pontját is így nevezték (pl. „sír egy verset"; „egy versen": 'egy ízben' stb.). A vers szó újabb értelme, amely a →prózáv al valamilyen — felfogástípusonként változó →értelemben szembeállított szövegeket jelöli, a 17. sz.-ban alakult ki (korábban a prózával a poézist állították szembe, →• költészet). Napjainkra a szó sor, strófa stb. értelmű használata régies fordulattá vált, s a vers tágabban a „nem prózai" szövegek összességét vagy ezek közös lényegi sajátosságát, szűkebb értelemben pedig az ilyen sajátosságokkal rendelkező egyes alkotásokat jelenti. A „nem prózai" szövegek közös lényegi sajátosságát azonban a szakirodalom igen eltérő módon határozza meg, s ennek következtében a tágabb értelemben vett vers szó is különböző terjedelmű és tartalmú fogalmakat jelöl. O 2. Legtágabban a vers olyan szöveget jelent, melynek →irásképe nem lapszéltől lapszélig terjedően folyamatos tördelésű, hanem az oldal közepén helyezkedik el, olyan módon, hogy sorai csak baloldalt kezdődnek egymás alatt elhelyezkedő (vagy szimmetrikusan váltakozó) bekezdéssel, jobboldalt tetszőleges hosszúságúak, ill. - képversek esetén — valamilyen geometrikus vagy mimetikus alakzatban helyezkednek el. E felfogásban a versnek nem szükségszerű jellemvonása tehát sem a →ritmus, sem a bármilyen tág értelemben felfogott →•zeneiség vagy →• költőiség, egyetlen kritériuma a prózai sortördelés (mai) hagyományaitól elütő vizuális forma.
E fogalomértelmezés alapja a modern →szabadvers megjelenése, s annyiban kétségtelenül logikus, hogy ha a szabadvers minden kötöttség nélküli, még a költőiség kereteit is áttörő változatait (bár a „szabad" megszorítással, de),,vers"-nek nevezzük, akkor a vers és próza között az írásképen kívül valóban nemigen találunk különbséget. Ellentmond viszont e logikának, hogy ugyanilyen sortördeléssel közöl a sajtó hirdetéseket, reklámszövegeket is, de ezeket az íráskép azonossága ellenére sem szokás valamiféle 623,,vers"-eknek tekinteni. Az írásképet alapul vevő meghatározások nagyobb része ezért azzal a megszorítással él, hogy a versszerű tördelésnek a →költészetre jellemző (de nem okvetlenül ritmikus) formastruktúrával és tartalommal kell párosulnia; e sortördelés nélkül a költői szöveg →prózakölteménynek minősül. (A prózaköltemények prózaversként történő megjelölése mindenképpen terminológiai önellentmondás.)
Közismert azonban, hogy a régebbi korokban a szövegek minden fajtáját folyamatos sorokban írták le (→verssor), s így e felfogásból az a következtetés adódnék, hogy Homérosz vagy Szapphó költeményei eredetileg nem voltak versek, s csak akkor és azáltal váltak azokká, amikor írásképüket megváltoztatták. Nem lenne továbbá szavunk a — *• reklámversek s más hasonló célzatú rigmusok formájának megjelölésére, hiszen az effajta szövegek a költészet határain kívül állván írásképük ellenére sem lennének verseknek minősíthetők. Az effajta ellentmondásoknál tanácsosabb tehát azt a szóhasználati következetlenséget vállalni, hogy a versszerűen tördelt, de ritmikus kötöttség nélküli szövegek — jóllehet nevükben szabad versek — nem versek, még akkor se, ha egyébként magas fokon költőiek, a reklámversek, rigmusok viszont igen, mert a vers lényegi vonása (az írásképtől és a költőiségtől egyaránt független) ritmikus struktúra. O 3. A szakirodalom jelentős részének felfogásában így a vers a ritmikusan kötött szöveggel azonosul. A kötöttség mértéke e fogalomértelmezésekben meghatározatlan, ill. annak jelzésére szorítkozik, hogy a →prózaritmus nál szabályozottabb ritmusról van szó. Tudatosan nem konkretizálják továbbá e felfogás képviselői, hogy a ritmikus kötöttségnek a nyelvi szöveg kifejezési síkján — azaz a beszédhangokban, írásképben megmutatkozó formájában —, avagy tartalmi síkján — a szavak és nyelvtani jelentések rendszerében — kell-e jelentkeznie ahhoz, hogy versről beszélhessünk; versnek tekintik ugyanis a tartalmi síkon jelentkező →gondolatritmuss&l rendelkező szöveget is. E koncepció nyomatékos érve, hogy az ókori sumer, akkád, egyiptomi és héber költészetben hangritmus nem (vagy csak vitatottan, alárendelten) mutatható ki, ezzel szemben annál szembetűnőbb a tartalmi sík ritmikus rendezettsége a mondatok, tagmondatok teljes vagy részleges →ismétlése, a paralelizmusok révén. A hangritmusra épülő versek legkorábbi emlékei a görög irodalomban maradtak fenn az i. e. 8. sz.-ból, s ha a gondolatritmusra épülő ritmust kizárjuk a versformák köréből, kb. két és fél évezred esnék ki a verstörténetből, amellett, hogy e ritmus a későbbiek során is jelentős tényező maradt a költészet fejlődésében.
Ami e koncepció történeti érveit illeti, azokat eléggé ingataggá teszi az a tény, hogy az egyiptomi szövegek eredeti hangzására csak igen közvetve lehet következtetni, ezeket tehát éppúgy jellemezhette szigorúan kötött hangritmus, mint ennek teljes hiánya, a mezopotámiai és a héber költészetet pedig sokan — s nem kis valószínűséggel jogosan — a világszerte ismert, kötött hangritmusú hangsúlyszámláló verselés típusába sorolják. Ám ha ezek az elgondolások téveseknek bizonyulnának is, akkor se „hiányoznék" a verstörténet elejéről két és fél évezred. Közismert ugyanis, hogy a kifejlett hangritmusú vers mindenütt a →szinkretizmus jegyében született, énekelt-táncolt énekver sbő\ alakult ki, melynek szövege eredetileg korántsem mutatja a →szavalt vers kötöttségeit, hanem csak a zenével-tánccal egybeforrt alakjában kelt metrikus élményt. Áz ókori Mezopotámia, Egyiptom és a bibliai héber költészet énekei tehát állhattak a kifejlett hangritmusú vers felé vezető, de azt még el nem érő út különböző stádiumain is, ahogyan az ókori magaskultúrák mindegyikében a szinkrétikus formák fokozatos átalakulása előzte meg a kötött hangritmusú verset.
Végső soron természetesen pusztán terminológiai — s így mellékes jelentőségű — kérdés, hogy a hangritmussal nem, de gondolatritmussal rendelkező szövegeket is versnek nevezzük-e, vagy e szót a kötött hangritmusú szövegek megjelölésére tartjuk fenn, s a gondolatritmust ilyen értelemben kizárjuk a versalkotó tényezők köréből. A lényeg az, hogy a ritmus e két a nyelvi szövegek merőben más síkján jelentkező — válfaját világosan megkülönböztessük, megállapítva azt is, hogy együttes alkalmazásuk nemhogy nem szükségszerű, hanem éppenséggel ritka (bár igen pregnáns hatású) forma az irodalomtörténeti fejlődésben. Kutatásuk is hagyományosan elkülönülő, önálló tudományágak feladata. A gondolatritmus, a szó- és mondatismétlés, paralelizmus jelenségei a - ó gondolatalakzatok körébe tartozva a — )retorika, ill. →stilisztika tárgyai, a verstan a nyelvi kifejezés síkján mutatkozó - s mindenekelőtt a hangzó szöveg — ritmusára összpontosítja vizsgálatait. Ezt figyelembe véve érthetően tanácsosabb a vers kifejezést a verstan hagyományos tárgykörének megjelölésére fenntartani, annál is inkább, hiszen a gondolatritmusos szövegek megne- 624 vezésére van másik szavunk: ezek a költészet lehetséges formái körébe tartoznak. O 4. A szó legszűkebb — s a tudományos terminológia szemszögéből nézve legpontosabb — értelmében véve a vers tehát olyan szöveg, amelyet a szakirodalom „kötött hangritmusú"-ként szokott emlegetni.
I. A vers meghatározása. E meghatározás pontosított formában úgy hangoznék, hogy a vers a) olyan relatív minimumszabálynak eleget tevő szöveg, amelyben b) a tartalmi síktól sem abszolút függetlenül a nyelv kifejezési síkjának építőelemei c) a szöveg egészére kiterjedően és d) a szótagok szintjéig lehatolva e) minimálisan 70%-os metrikussággal ritmikusan rendezettek. E meghatározás értelmezéséhez a fő tudnivalók az alábbiak. O a) Ahhoz, hogy egy szöveget versnek minősíthessünk, szótagszámának el kell érnie egy meghatározott szövegminimumot, amelynél rövidebb szövegek akkor sem tekinthetők verseknek, ha egyébként a vers többi kritériumának maradéktalanul megfelelnek; ha viszont terjedelmüket hasonló metrumhoz igazodó szövegrészekkel megnöveljük, „verssé változnak". Ha pl. valakinek ajándékot adva azt mondjuk: Legyen tiéd e mondat a maga időmértékes ritmusával megfelel a fenti versmeghatározásnak, noha „nyilvánvalóan" nem vers. Ám ha kiegészítjük egy ugyanekkora szövegdarabkával: Legyen tiéd a A fold s az ég! a „nyilvánvaló" verssé változik. E probléma megoldásakor abból indulhatunk ki, hogy bizonyos mértékű szabályos ismétlődés rövidebb szövegekben merő véletlenségből is gyakori lehet. Ha kisfiúnknak azt mondjuk az állatkertben, hogy „ott is láttam három tevét", senki nem üti fel a fejét, hogy miért beszélünk versben, holott kijelentésünk a két szótagos hangsúlyos ütemek szabályos váltakozását mutatja: Ott is || láttam x x || x x három || tevét. x x || x x Hosszabb — háromszor-négyszer több szótagú — szövegekben azonban nemigen bukkannak fel maguktól, véletlenül effajta ütemek, s így ezek már versek lennének. Az ezt megelőző időmértékes példa azonban arra is rávilágíthat, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy hány szótagos szöveggel találkozunk, hiszen a „Legyen tiéd a föld s az ég!" vers, pedig ugyanúgy nyolc szótag, mint az állatkerti beszélgetés prózai szövege. A különbség nyilvánvaló: az előbbiben a ritmust nemcsak a nyomatékok szabályozott váltakozása, hanem egy másik tényező, a páros számú ritmusegységek végét egybecsengető egy szótagos →asszonánc is erősíti. Ha ezt két szótagos tiszta rímre cseréljük, még rövidebb szövegek is versek lehetnek, ahogyan ez a mondás is: Míg élek, xxx a remélek. xxx a Ugyanez az eredmény, ha a fenti, szokványosabb ütemhangsúlyos lejtést fülbemászóbb időmértékes →anapesztusra cseréljük és →előrímme\ erősítjük: Csiribí, csirib&l Mindebből leszűrhetjük azt a következtetést, hogy a vers szövegminimumát nem határozhatjuk meg abszolút módon, valamely pontosan megjelölt szótagszámban, mert e szövegminimum viszonylagos: minél több és minél érzékletesebb ritmustényező jellemzi a szöveget, annál kisebb szótagszám esetén is vers lehet, s megfordítva, minél kisebb a ritmustényezők száma és érzékletessége, annál több szótagban kell e formának érvényesülnie ahhoz, hogy a szöveg verssé váljék. Abszolút határ jelentkezik azonban négy szótagnál; ennél rövidebb szövegek esetében ugyanis a szótagszám nem elegendő ahhoz, hogy a →sorozatosság, a szabályos →ismétlés élményét kelthesse bennünk. Egy szótagos egyszerű →ritmusegységek esetén elvileg már két szótag is ismétlődés lenne ugyan, de az effajta ismétlődések a közbeszédben olyan gyakoriak, hogy versélményt semmiképp nem kelthetnek bennünk (még rímes formában sem, mint a „kék ég", „zöld föld"); így csak kétszótagos, tagolt ritmusegységek visszatérése jöhet számításba, s ezeknél már az egyszeri ismétlődéshez is négy szótag kell: M i kék a az ég.a E szövegminimum esetében az az elméleti szempontból igen érdekes jelenség is megfi- 40 625 gyelhető, hogy jóllehet a vers a fenti - alább részletesebben is tárgyalt — meghatározás értelmében kizárólag a nyelv kifejezési síkjának elemeiből építkezik, s így független a tartalmi síktól, a szöveg jelentésétől, ez a függetlenség nem abszolút mértékű, sőt, az itt tárgyalt határeseteknél a tartalmi vonatkozások játszanak meghatározó szerepet, Míg ugyanis a „Mi kék az ég" szöveg vers voltát világosan érzékeljük, semmiféle versélményt nem keltenek bennünk a kifejezési síkon ehhez mindenben hasonlatos metrikai tulajdonságú alábbi szövegek: szánom- xxa bánom x x a ákom- xxa bákom. xxa Az utóbbiak — mint az iménti „kék ég", „zöld föld" — ismét szokványos közbeszédi fordulatok, s így a vers különleges rendezettségének képzetét ezek sem tudják felidézni. Összegezésként tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a vers szövegminimuma az olyan négyszótagos szöveg, amelyben legalább kétféle ritmustényező van, s amely nem szokványos közbeszédi fordulat; bármely kritérium hiánya esetén a szöveg szótagszámának növekednie kell, s hogy milyen mértékben, ez a ritmustényező érzékletességétől függ: minél nagyobb ez utóbbi, annál kisebb lehet az előbbi. O b) A nyelvi kifejezés síkja — mint említettük — a hangrendszer és az írásjelek rendszere, s a fenti meghatározás értelmében a versritmus olyan ritmus, amely (a tartalmi síkon jelentkező →gondolatrimuss&\ szemben) a beszédhangok és az írásjelek síkján mutatkozik meg. A szokványos versmeghatározások általában megelégednek azzal, hogy a verset „hangritmus"-nak, a hallás útján érzékelhető ritmusnak nevezzék, ide értve természetesen az →olvasás esetében az ún. belső hallást (~+belsőképlátás és belső beszéd) is. Nem is vitatható, hogy e ritmus általában és alapvetően a hangos beszéd három prozódiai hangtulajdonságára, az →időtartamra, a →hangsúlyra és a →hanglejtés sajátos változatára, a →szóhanglejtésre épül. Létezik azonban a versritmus építőelemeinek sorában nem is egy, amelyik kifejezetten csak az →írásképben létező foma. Sőt, a verstörténet olyan különleges eseteket is ismer, amilyen a klasszikus kínai verselésé: ez a maga egészében csak írásban él. A kínai írás ugyanis fogalomírás, egyegy írásjegye egy-egy szót, ill. fogalmat jelöl. A nyelv változásai során ezeknek az írásjegyeknek a kiejtése teljesen megváltozott és az eredeti ejtés feledésbe merült (ma is csak hozzávetőlegesen rekonstruálható). A költők és olvasóik viszont változatlanul az eredeti szabályok szerint írták-olvasták a verseket; megtanulták, melyik írásjegy milyen ritmikai értékű és melyik írásjegygyei rímeltethető. E vers ilyen módon már a 10. sz.-ban csak olvasásra szánt formává változott s ilyen módon, írásban létező szövegként élt tovább egészen napjainkig (→kínai irodalmi formák). Találni azonban számos hasonló jelenséget az európai költészetben is; legnevezetesebb közülük a szemrím. A leglényegesebb pedig — lévén a vers a szótagok szintjén rendezett szöveg — a szótagolás: ez az írott nyelv konvenciója, a ténylegesen hangzó beszédben a szavak szótagokra bontásának semmiféle reális kritériuma nincsen (bővebben →szótaq). Legnyíltabban akkor épít erre a vers, amikor a szóáihajlás eszközéhez nyúlva szünetet is tesz a szóbelseji szótaghatárra, a szótagmérés elve alapján azonban ez az íráskonvenció mindenütt hatékony. Az írott és beszélt szövegekben egyaránt létező formák esetében is igen gyakori, hogy a vers az írásbeliek felé hajlik, ezek átalakításával hozza létre a maga ritmustényezőit, így van ez pl. a →szünetek esetében, ahol a vers egészen sajátos rendszert hoz létre magának, amely inkább az írás, mint a hangos beszéd konvencióira épül. A versbeli szünetek ugyanis →szóhatárokra esnek, s a szóhatár csak az íráskép folyamatosságát szakítja meg következetesen, a beszédhangokét nem. Hasonló a helyzet a hosszúságrövidség tekintetében, ahol a vers szintén olyan egyéni szabályrendszert alkalmaz, amely az írásképet veszi alapul, az élőbeszéd tényleges hangzási időtartamaitól független. Másfelől viszont mindennek a fordítottja is igaz, a verselés sajátos szabályai között számos akad (mint az →adjekció, detrakció, metatézis, immutáció alakzataira épülő →licenciák) amely csak a hangos beszéd sajátosságaiból magyarázható, írásképben gondolkodva érthetetlen lenne, s a szemrím csak látható jelenségével szemben a hangminőségre épülő formák legtöbbje csak a hangzásbeli hasonlóságra épül. A vers tehát olyan →metarendszer, amely alrendszerként magába foglalja ugyan a nyelv kifejezési síkjának, a hangos beszédnek és az írásnak a szabályrendszereit, de a maga sajátos funkcióinak alárendelten szelektálja ezeket. M. Bahtyin is ezt a gondolatot közelíti meg, amikor azt írja, hogy,,a költészet nemcsak magas követelményeket támaszt a nyelvvel szemben, hanem mint nyelven, mint lingvisztikailag 626 meghatározott jelenségen túl is lép rajta. A költészet sem különbözik helyzetében a többi művészettől: a műalkotás, jóllehet anyagában meghatározott, mégis éppen az anyag legyőzése révén válik művészi alkotássá". O c) Ahhoz, hogy valamely szöveg versnek tekinthető legyen, a ritmikus rendezettségnek a szóban forgó szöveg egészére ki kell terjednie. E megszorítás azért szükséges, mert az antik szónoki beszédek is alkalmaztak időmértékes képletekhez igazodó mondatzárlatokat, majd a középkorban ezekhez hasonló hangsúlyos alakzatokat (→klauzula), ezek azonban mégsem teszik a szövegeket verssé (csak a vers és a próza közötti átmeneti formák egyikévé), minthogy e ritmikus zárlatok kötetlen szótagszámú prózai mondatokhoz kapcsolódnak. A döntő mozzanat itt az, hogy a kötetlen szövegrészek tetszőleges szótagszámúak, hiszen a legtöbb versrendszer metrumaiban vannak olyan képletek, amelyekben a →közömbös szótaghelyek akár hoszszabb sorozatai is találhatók, de ezek helye és szótagszáma mindig kötött. O d) Ez a különbség is világosan arra mutat, hogy a versritmus legalapvetőbb sajátosságai közé tartozik az, hogy a versmértékek a szótagok szintjéig lehatolva rendezik a szöveg kifejezési síkjának építőelemeit. Mutatkozhat ritmikus rendezettség az ennél nagyobb egységek — a szavak, szólamok, tagmondatok, mondatok — szintjén is, de az effajta (pl. a rövidebb és hosszabb mondatok szabályozott váltakoztatására épülő) ritmus önmagában nem verset, hanem →prózaritmust, →ritmikus prózát eredményez. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a vers csak a szótagok szintjén lehet rendezett; a verstörténeti fejlődés bizonyos szakaszaiban hagyományos szabály volt, hogy a. →verssorok ne csak meghatározott szótagszámú, ill. lejtésű metrikai egységekhez igazodjanak, hanem egyúttal szintaktikai egységek is legyenek (azaz a konvenció tiltotta az →enjambement- 1). Hasonló szabályok mutatkozhattak a sorpárokra, →versszakokra vonatkozóan is, és ezek magától értetődően a szótagnál nagyobb egységek — tagmondatok, mondatok →ritmikus rendezettségéhez vezetnek. Az értelmi és ritmikai tagolódás ilyen egybeesése felerősíti a versritmust, s ez újabb példája annak, hogy a versritmus függetlensége a nyelv tartalmi síkjától nem abszolút jellegű. Ugyanakkor viszont hangsúlyozandó, hogy az értelmi és ritmikai tagolódás egybeesése nem szükségszerű vonása egyik versrendszernek sem, s az enjambement tiltása mindig csak átmeneti konvenció volt; számos versalakzat (pl. a német →Hakenreim, Reimbrechung, a →szóáthajlás, a →szakaszugrás stb.) kifejezetten arra épül, hogy áttöri az értelmi tagolódás kereteit. A ritmikai és értelmi tagolódás diszharmóniája pedig nemcsak a költői szabadság által biztosított könnyebbség, hanem művészi kifejezőeszköz is lehet (bővebben enjambement, sormetszet).
Elvben lehetősége lenne a versnek arra is, hogy a szótagoknál kisebb szövegegységeket — egyes hangokat, hangcsoportokat — rendezze ritmikus alakzatokba, de az irodalmi hagyomány ilyen ritmusformákat sehol nem tett használatossá. Ennek nyilvánvaló gyakorlati okai vannak. Ha pl. a versritmus az egyes hangok szabályozott visszatérésére épülne, mondjuk űgy, hogy minden második hangnak azonos magánhangzónak kellene lennie, effajta ritmusokat nyernénk: Vas a magyar hada, nagy a csata zaja. E túl apró szövegegységig lehatoló ritmikus elrendezettség olyan formai követelményeket támaszt, amelyek egyrészt rendkívül megnehezítik, hogy a szövegnek még értelme is legyen, másfelől pedig e szövegek a magánhangzók visszatérése esetén egyetlen rímhalmazzá, a mássalhangzók ismétlődése estén alliterációtömeggé válnak, ami óhatatlanul komikus hatást kelt. Kevésbé feltűnő ritmustényezők — mondjuk nyílt és zárt vagy zöngés és zöngétlen hangok - szabályozott váltakoztatása viszont igen nehezen felfoghatóvá tenné a verset. Az ilyen egységeknek ezért csak a nem ritmikus — tehát a vers fogalomkörén kívüli — hangformában van (esetenként igen fontos; →hangfestés, hangutánzás) szerepük. O e) A szótagok alapegységeiből a vers meghatározott alakú →ritmusegysége ket épít fel, s ezek (egyszerű vagy összetett) - n s - métlésTendje kelti bennünk a ritmusélményt. A szövegben mutatkozó ritmusegységek a →versmértékhen található →metrikai egységek →ritmikai megvalósításai a →megfelelési konvenciók szerint. A költőnek azonban nem kell minden esetben abszolút pontosan követnie az általa választott versmérték konvencióit; élhet a →ritmuslazítás lehetőségével, s a →versképlettől való eltérés növelheti a szöveg →• expresszivitását, lehet az →evokáció eszköze is. Az effajta eltéréseknek azonban bizonyos határokon belül kell maradniuk ahhoz, hogy a versmérték érzékelhető legyen, ill. ha a szöveg tényleges alkata e határokon túllépő 40* 627 nem annak a versmértéknek a ritmikai megvalósulása, hanem valamely más, kötetlenebb képleté, netán pedig nem is vers, hanem →szabadvers. Bizonyos kísérletekkel is valószínűsített vizsgálati eredmények arra mutatnak, hogy ezek a határok versmértéktípusonként különbözőek, de a legtöbb eltérést megengedő típusokban is legalább 70%-ban követnie kell a ritmikai megvalósításnak a metrumot ahhoz, hogy ritmusérzékünk a lejtést felfoghassa (bővebben →sorozatossá*)).
I I. A versrendszerek. A ritmusegységek kialakításában felhasználható nyelvi formákat — az ún. ritmustényező ket — két fő csoportra oszthatjuk. Az alapvető ritmustényezők önmagukban is alkalmasak arra, hogy szabályos ismétlődés esetén verset eredményezzenek; ezek a szótagok →időtartamai, hangsúly értékei és →szóhanglejtésformái. A járulékos ritmustényezők arra szolgálnak, hogy a vers alapvető ritmustényezőire épülő lüktetést nyomatékosítsák, érzékelhetőbbé tegyék, az egyszerű ritmusegységek sorozatosságát határ jelzésekkel tagolva nagyobb, összetett ritmusegységeket építsenek fel. A legfontosabbak közülük a szabályosan visszatérő →• szünet, rím, alliteráció, de betölthet ilyen funkciót a →hiátus megengedettsége, a közömbös szótaghely sajátos válfaja, a →rövid, a hosszúban vagy a →csonka versláb stb. is. A versmértékek különböző változatait aszerint csoportosítjuk, hogy milyen alapvető ritmustényezőkből építik fel ritmusaikat.
A) A legegyszerűbb szabályokhoz a →szótag számláló verselés rendszere igazodik. Ritmusegységei egymásnak megfelelő szótagszámú, s ilyen — metrikailag minden szótagot azonos értékű →időegységnek számító — értelemben azonos →időtartamú szövegdarabok, amelyeket határjelzések (sorkezdetek—sorvégek, sormetszetek szünetei, rímek stb.) tagolnak; képletei tehát se hangsúly-, se hanglejtés-, se időmértékes értelemben vett időértékeket nem vesznek tekintetbe.
B) Az →időmértékes verselés alapvető ritmustényezője szintén az időtartam, de itt egy sajátos konvenció megkülönbözteti az egy →mora időértékű →rövid szótagokat a kétmorás →hosszú szótagoktol, s a ritmusegységeket e különbség figyelembevételével alakítja ki. Két fő alfaja közül az egyik a) a hosszú és rövid szótagok helyét — a →közömbös szótaghelyek kivételével — pontosan meghatározó, különböző terjedelmű (— yversláb, ütem, kólón, verssor, periódus, versszak) →metrikai egysége ket alakít ki, s ezek sorozatosságára építi versszerkeen a →•podikus vers, ütemvers, kólonvers, sorvers, periódusvers, strófavers). A szó szűkebb értelmében ezt a versrendszert nevezzük időmértékesnek. O b) Az ettől különböző →moraszámláló verselésben a hosszú és rövid szótagok ugyanilyen konvenciója érvényesül, de a versmértékek nem határozzák meg, melyik szótaghelyre milyen időértékű szótagnak kell esnie; a ritmust itt az azonos moraszámú sorok vagy félsorok, ütemek sorozatossága adja. (Ennyiben tehát e versrendszer a szótagszámláló verselés rokona.)
C) A hangsúlyos verselésben az alapvető ritmustényező a szótagok hangsúly értéke. Három rendszere közül a) a hangsúlyváltó verselés (más néven szillabotonikus verselés) a →hangsúlyos szótagok és →hangsúlytalan szótagok helyét pontosan kijelölő, olyan metrikai egységek (verslábak, sorok, kólonok stb.) sorozatosságára épül, amilyenek a szó szűkebb értelmében vett időmértékes versben találhatók, azzal a — döntő — különbséggel, hogy a hosszú szótagok helyén hangsúlyos, a rövid szótagok helyén pedig hangsúlytalan szótagok állnak. (A görög—latin időmértékes versre hasonlító képletei miatt nevezik antikizáló hangsúlyos verselésnek is.) O b) Másik alapvető rendszere az ütemhangsúlyos verselés, melynek szabályai a szótagszámláló verséhez hasonlóak, amennyiben szünetekkel tagolt, azonos szótagszámú ütemek—sorok a ritmusegységei (s e vonása miatt a szakirodalom gyakran — ám alapvetően tévesen — szótagszámláló versnek is tekinti), döntő különbsége viszont, hogy e ritmusegységek meghatározott sorszámú szótagjának hangsúlyosnak kell lennie (a többi szótag hangsúlyértéke közömbös). A ritmust itt ilyen módon a periodikusan ismétlődő ütemhangsúly is nyomatékosítja. O c) Világszerte elterjedt végezetül a hangsúlyszámláló verselés rendszere is, melynek fő jellemvonása az, hogy ritmusegységeiben (soraiban, félsoraiban) mindig azonos számú hangsúlyos szótagnak kell lennie, a hangsúlyos szótagok száma viszont kötetlen.
D) A →szóhanglejtéses verselés azokban a politon nyelvekben ismeretes, amelyekben a szavak nagy többsége egyszótagos és a →szóhanglejtésnek értelem megkülönböztető funkciója van. Ritmusegységeiben a szótaghelyek szóhanglejtésformája meghatározott.
E) A fentiekben ismertetett versrendszerek nem elkülönülten élnek egymás mellett, hanem gyakori, hogy kölcsönhatások, átmeneti formák keletkeznek köztük. Az ilyen jelenségeknek három fő forrása van. Az egyik 628 két versrendszer formáinak művelésére, s ha ez az alkalmasság a kulturális hagyományokkal is találkozik, előfordulhat, hogy — mint nálunk az ütemhangsúlyos és az időmértékes — egyaránt elterjedtté válik, s ilyenkor a kölcsönhatások is maguktól értetődőek. A másik forrás a nyelvi fejlődés, melynek során a nyelvek gyakran átalakulnak, a verselés szempontjából lényeges vonásaik — a hosszú és rövid magánhangzók közötti különbség mértéke, a nyílt és zárt szótagok aránya, a hangsúlyozás stb. — is megváltoznak. Ez természetesen előbb vagy utóbb maga után vonja a verselési mód megváltozását, az egyik versrendszerről a másikra való áttérést is, ahogyan pl. az ókori latin költészet a középkorban időmértékesből hangsúlyváltóvá alakult át. Amíg ez a folyamat lezajlik — itt gyakran évszázadokról van szó — a heterogén formák sokasága keletkezhet. A harmadik forrás a nyelvtől idegen hatásé. Ilyenkor egy adott irodalomban valamiféle külső ok miatt (új vallás elterjedése, fegyveres hódítás, a kulturális hagyományok radikális átrendeződése stb.) egy olyan versrendszer meghonosításával kísérleteznek, amelyik pedig az illető nyelv számára használhatatlan. Ennek tudatosulása azonban jó ideig eltarthat, s a voltaképpen meddő erőfeszítések nyomán keletkező keresztezett formák köntösét irodalomtörténeti nevezetességű alkotások is viselhetik.
A rendszerkeveredésből adódó keresztezett versformák legegyszerűbb esetei azok, amikor az egyik versrendszer olyan sajátos szabályokat vagy licenciákat kölcsönöz a másiktól, amelyek saját egynemű elveitől elütnek. Ilyen szabály pl. a magyar ütemhangsúlyos versben az, hogy a →hímrímek és →nőrímek nem hangsúly, hanem időmérték szerinti nyomatékrendhez igazodnak, vagy az a licencia, hogy időmértékes verseinkben kivételként megengedett, hogy hosszú szótagot hangsúlyos rövid helyettesítsen, ütemhangsúlyos versünkben pedig az ütemhangsúlyt hosszú hangsúlytalan szótag pótolhatja.
Viszonylag egyszerűbb esete a két versrendszer kölcsönhatásának az is, amikor ugyanazok a költemények egyszerre felelnek meg mindkét versrendszer valamilyen (szótagszámban egyező) képletének, tehát kétféle ritmusúak: ez a →szimultán verselés.
A kétféle képlet összekapcsolásának másik lehetősége a ritmusváltás sajátos esete, amikor a versszerkezet kétféle versrendszerhez tartozó szabályozott sorok váltakoztatására épül: ez a kevert ritmusú vers. Ady E. Imádság háború után c. költeménye 6 || 3 tagolódású ütemhangsúlyos és négylábú jambikus csonkasorokat váltakoztat: Uram, háborúból || jövök én, 6 || 3 Minden|nek vé|ge, vé|ge: jambus Békíts ki Magaddal || s magammal, 6 II 3 Hiszen jTe vagy | a Bé|ke. jambus Nézd: tüzes daganat 11 a szívem 6 11 3 S nincs, a |mi nyug|tot ad|jon. jambus Csókolj egy csókot a szívemre 6 || 3 Hogy egy kicsit lohad jon. jambus
A szimultán vers rokona az ötvözött vers, melynek egy metruma van ugyan (szövege tehát nem ritmizálható végig egyszerre kétféle módon, mint a szimultán versé), de ez a metrum a két rendszer elveinek egybeépítéséből keletkezik. A magyar költészetben leginkább az ütemhangsúlyos sorok végeinekidőmértékkel (legtöbbször →+amphibracMsz-7Ár\&ttdi\) való ötvözéseként jelentkezik, de pl. Weöres S. a középmetszetig hosszabbítja meg az időmértékes sorvéget: Kinn voltam a rengeteg erdőn 4 || 5 medvét láttam || kúszni a lejtőn, 4 || 5 tíz körömmel || másztam a fára, 4 || 5 megszökött a medve vacsorája. 4 || 6
Hasonló jelenségeket találhatunk a világ minden táján, hiszen azok a kísérletek, amelyekkel a csak hangsúlyos verselésre alkalmas európai nyelvekben a görög—latin időmértékes vers meghonosítására törekedtek (szinte minden nemzeti irodalomban), vagy amelyekkel az indiai és arab időmértékes verset próbálták követni Keleten, rendre keresztezett-ötvözött formákhoz vezettek. Gyakori volt a kereszteződés a középkori latin költészetben is, ahol szintén kimutatható a →szimultán verselés.
III. A vers a történelmi fejlődésfolyamatban. A vers történelmi keletkezésére vonatkozó tényszerű dokumentumaink nincsenek, s nem is lehetnek, hiszen az őstörténeti múltból csak tárgyi emlékek maradtak ránk, s ezek közvetlen szellemi funkcióinak értelmezése is igen vitatott, nemhogy a korabeli rögzítés hiányában visszahozhatatlanul 629 semmibeveszett — szövegekre-dalokra következtethetnénk belőlük ( →ősköltészet). A →primitív irodalom sem ad megbízható következtetési alapot e genezis kérdőjeleinek megválaszolásához, mert ez évezredekkel későbbi, s legtöbbször a fejlettebb népekkel való érintkezés által is befolyásolt képet nyújt. A legismertebb feltevések szerint az emberi →ritmusérzék a közös munkavégzésből vagy a →má.giáhó\ — avagy ezek összefonódott tevékenységformáiból — alakult volna ki, s így jöttek volna létre az első →munkadalok, →mágikus szövegek; más hipotézisek azonban nem kevésbé jogosultak. A szakirodalom nevezetes vitái folytak afölött, a zenei ritmus volt-e előbb, s ehhez igazodva alakult-e ki a vers →szövegritmusa vagy megfordítva, avagy a tánc megelőzte mindkettőt; netán a - *szinkrétizmus összefonódottságában egyszerre keletkeztek. Ugyanilyen vitatott a vers és a →próza elsőbbségének kérdése, anélkül, hogy e kérdések bármelyikére hiteles választ lehetne adni.
Annyi viszont bizonyos, hogy a költői szövegek azokban az időkben, amelyekről már biztos adataink vannak, igen sokáig →énekverse k voltak, énekelve — gyakran hangszeres kísérettel, sőt táncolva — adták elő őket. Jóllehet már a klasszikus görög költészetben is létezett →recitált vers és →szavalt vers, Európában a 16. sz.-ig a versek többsége (főként a líraiak) énekes előadásra szánt dalszöveg volt, s a vers és ének együttélése ez után sem szűnt meg (-yzenés színjátékok, opera, oratórium, táncdal). Az énekvers pedig csak a dallammal egybeforrottan nyújt szükségszerűen ritmikus élményt; nélküle lehet aritmikus is, és ha van szabályos versritmusa, ennek ütemezése akkor sem esik egybe szükségszerűen a zenei ütemrenddel. A recitálás, sőt, a hangos →versmondás is módot ad a metrumtól eltérő szövegek ejtésbeli korrekciójára, s ezért megfigyelhető az a tendencia, hogy a versek sok kultúrában akkor válnak szigorúbban metrumkövetőkké, amikor a költészet befogadásában az →olvasás szélesebb teret hódít.
A kulturális fejlődés kezdeti, az →írásbeliség elterjedése előtti korszakaira jellemző az is, hogy jóformán minden fennmaradásra, továbbhagyományozásra szánt szöveget versbe szedtek; nemcsak — a szó legszélesebb értelmében felfogott — költői alkotásokat tehát, hanem pl. naptárokat, törvényszövegeket stb. is. Ennek oka a szinkretizmus továbbélése mellett alighanem az is lehetett, hogy a verses szövegeket egyszerűbb megjegyezni, emlékezetbe vésni; az iskolákban még a közelmúltban is használták a mnemotechnikai verse ket ilyen célokra, s a „fülbemászó" reklámversek hatásának titka is ebben keresendő. Mint „csengő keret" (Hegel) kétségtelenül díszítő, a szöveg emelkedettségét fokozó funkciót is betölt, legfontosabb feladata azonban a lírai költészetben van, ahol az érzelmihangulati →tartalomkifejezés mellett fontos felidéző szerepkört is betölthet (→forma,, költői nyelv). Történeti útját azonban a fokozatos térvesztés jellemzi: a 18. sz. végére a →tanköltészet lehanyatlásával visszaszorul a szépirodalomba, a 19. sz. folyamán az epika és dráma is szakít vele, s a 20. sz.-ban a lírában is elveszti egyeduralmát a -ószabadvers és →prózaköltemény térhódítása révén. E folyamat azonban az irodalmi formák differenciálódását, gazdagodását jelenti, s a versköltészet jövőjét aligha veszélyezteti. O (→ritmus, költészet) O írod.: A. W. de Groot: La métrique générale et le rythme (Bulletin de la Société Linguistique de Paris, 1930); Tolnai G.: A szabadvers és a lírai formák válsága (1931); L. I. Tyimofejev: Tyeorija sztyiha (1939); A. W. de Groot: Álgemeene versleer (1946); Fónagy I.: A költői nyelv hangtanából (1959); Hegedűs G.: A költői mesterség (1959); B. V. Tomasevszkij: Sztyih i jazik (1959); W. Kayser: Kleines literarisches Lexikon (1961); Gáldi L.: Ismerjük meg a versformákat (1961); Fónagy I.: Les structures rythmiques de la poésie (Colloque sur les rythmes, 1965); R. Gunzenháuser—H. Kreuzer (szerk.): Mathematik und Dichtung (1965); J. Levy (szerk.): Teorie verse I. — Theory of Verse T. — Tyeorija sztyiha I. (1966); J. Levy—K. Palas (szerk.): Teorie verse II. — Theory of Verse II. — Tyeorija sztyiha II. (1968); V. E. Holsevnyikov: Tyeorija sztyiha (1968); Th. Munro: Irodalom, próza, vers, költészet (Hel, 1968, 3—4.); 0. Paz: Vers és próza (A líra ma, 1968); R. Jakobson: Hang — jel — vers (1969); Szerdahelyi I.: Költészetesztétika (1972); Voigt V.: A folklór esztétikájához (1972); R. Wellek—A. Warren: Az irodalom elmélete (1972); W. K. Wimsatt: Versification Major Language Types (1972); Lotz J.: Metrika (Hel, 1973); V. Zsirmunszkij: Tyeorija sztyiha (1975); J. Kurilowicz: Metrik und Sprachgeschichte (1975); Lotz J.: Szonettkoszorú a nyelvről (1976); M. L. Gaszparov—E. M. Dzserbasjan—R. A. Pápáján (szerk.): Problemi sztyihovegyenyija (1976); M. M. Bahtyin: A szó esztétikája (1976); Vita a versrendszerekről (Kritika, 1980, 11. 1981, 3.); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: Verstan (1981); Kecskés A.: A vers hangzásvilága (1981); Bori I.: A vers- 630 szerűség kritériumai a XX. századi magyar költészetben (Kort, 1981, 12.); Szerdahelyi I.: Fortuna szekerén (1987); Szepes Erika —Szerdahelyi I.: A múzsák tánca (1988); Szepes Erika: Magyar költő — magyar vers (1990); Koncsol L.: Ütemező (1990*); Kecskés A.: A magyar verselméleti gondolkodás története (1991); Kicsi S. A.: Verstani kalandozások (Holmi, 1993, 3.); Szerdahelyi I.: Verstan mindenkinek (1994). Szerdahelyi István
Ha két vagy több nemzeti költészet versrendszerei között hasonlóságokat— analógiákat fedezünk fel, ennek háromféle oka lehet. 1. A →genetikus egyezés, amikor a rokon vonások közös →eredet re vezethetők vissza, ahonnan migráció (→vándorlás) lítján terjedtek el; 2. az areális egyezés, amikor a kultúrák közvetlen →kapcsolatáról, térbeli és időbeli érintkezéséről van szó, s a közös vonások kialakulásának alapja a diffúzió (→elterjedés)-, 3. a →tipológikus egyezés, amikor egymással nem rokon nyelvek prozódiai tulajdonságainak hasonlóságáról van szó, s a verselés rokonsága független fejlődési utak konvergenciájának eredményeként jön létre.
A magyar nyelv verstani szempontból legdöntőbb két tulajdonsága az, hogy szóhangsúlya rögzült (kötött hangsúlya a szavak első szótagjára esik), és ismeri a rövid—hosszú magánhangzók oppozícióját. Harmadik jellegzetes prozódiai sajátossága, a magánhangzó-harmónia szorosan összefügg kötött hangsúlyával, a hangsúly szóeleji rögzülése pedig szuffixáló (szóvégen toldalékoló) jellegével. Ami a két döntő tulajdonságot illeti, Cl. Hagége a világ 754 merőben különböző nyelvét áttekintve úgy találta, hogy ezek 45%-ában megtalálható a rövid— hosszú magánhangzók oppozíciója (a magánhangzók kvantitása), s 76%-ukban van kötött hangsúly. (Tőle függetlenül, nagyjából vele egybehangzóan, mintegy 700, szintén merőben különböző nyelvet áttekintve, M. Ruhlen ezek 48%-ában talált magánhangzó-kvantitáskorrelációt.) A magyar — a világ nyelveinek tetemes részével együtt — szerencsés nyelv tehát abban az értelemben, hogy egyaránt alkalmas a hangsúlyos és az időmértékes verselésre. Az azonban, hogy ezek a versrendszerek ki is alakultak nemzeti költészetünkben, nem automatikus következménye nyelvi adottságainknak — hiszen a fent említett nyelvek túlnyomó többségében e két versrendszer együttélése nem kimutatható —, hanem a magyar kultúra sajátos fejlődésének eredménye.
Ami a nyelv prozódiai tulajrokonsága (genetikus egyezése) és e tekintetben konvergens fejlődése révén osztozik a szóeleji kötött hangsúlyban, a magánhangzó-kvantitásban és a magánhangzóharmóniában; a cseh vei és szlovákkal areális kapcsolata révén a szóéli kötött hangsúlyban és a magánhangzó-kvantitásban (bár a keleti szlovák nyelvjárásban lengyel hatásra az utolsó szótagon van a hangsúly és magánhangzó-kvantitás-korreláció sincs). Ám a magyarhoz hasonlóan számos ausztráliai nyelvben is a szó első szótagjára esik a kötött hangsúly, s e nyelvek jelentős része ismeri a magánhangzó-harmóniát: ez nyilvánvalóan független konvergenciára épülő tipológiai egyezés.
A prozódiai tulajdonságok jelentős része - köztük olyanok is, amelyek a versrendszerek alapjául szolgálnak — ún. nyelvszövetségekben jelentkezik. A magánhangzó-harmónia észak-eurázsiai sávja pl. a magyartól az Észak-Amerika nyugati partján beszélt nez perce nyelvig terjed, s a magánhangzóharmónia általában rögzült, gyakran szóéli hangsúllyal jár. A magyar ütemhangsúlyos verselés areális,,versszövetséget" alkot a szlovákkal, cseh vei és a szintén szóéli kötött hangsúllyal (de magánhangzó-kvantitással már nem) rendelkező két (felső és alsó) szorbbal; genetikusan kapcsolható az egymással areálisan is egybefüggő finnhez és észthez (bár az ősi finnugor verselés jellege vitatott); tipológiai hasonlóságot mutat több más ütemhangsúlyos verselésű költészet formáival.
Ami a nyelvek prozódiai tulajdonságain alapuló metrumok tipológiáját illeti, a R. Jakobson által felállított és Lotz J., valamint Szepes Erika és Szerdahelyi T. által képviselt metrumtipológia szerint a beszéd négy jellemzőjének — időtartam, hangmagasság, hangsúly és hangszín —szótagoíhatóság — megfelelően négy alapvető versrendszer létezik: az →• időmértékes verselés, a →szóhanglejtéses verselés, a →hangsúlyos verselés és a -úszótagszámláló verselés. A genetikai, areális és tipológiai determinációk erői azonban a történelmi fejlődés során keresztezik egymást, s így az egyes népek-nemzetek költészetében a nyelvi rokonság vagy a nyelv prozódiai sajátosságainak azonossága korántsem mindig vezet azonos vagy hasonló versrendszerek kialakulásához. Genetikailag viszonylag közeli rokonnyelvekben tipológiailag igen eltérő versrendszerek alakulhatnak ki: az afroázsiai nyelvcsalád sémi ágán belül pl. az akkádban a szótagszámláló, a héberben a hangsúlyos, az arabban az időmértékes versrendszer vált uralkodóvá (J. Kury- 631 nyolult összetevői — s a múlt homályába vesző történelmi tények — miatt gyakran rekonstruálhatatlanok. Lehetséges, hogy az arab időmértékes vers csak tipológiai rokonságot mutat a többi időmértékes versrendszerrel, de nem egy verstörténész areális érintkezésből eredezteti az arab időmértéket a perzsa, vagy éppenséggel a görög időmértékes versből. Jóllehet a világ több száz nyelvében (M. Ruhlen becslése szerint a világ nyelveinek negyedében) kimutatható a →szóhanglejtés, szóhanglejtéses versrendszer (idáig bizonyíthatóan) csak két, areálisan kapcsolódó nyelvben alakult ki, a sino-tibeti nyelvcsaládba tartozó kínaiban és az ausztroázsiai nyelvcsalád mon-khmer ágához tartozó vietnamiban (ez utóbbiban kínai mintára). Az areális érintkezések erejére jellemző, hogy egyes nemzeti irodalmakban átmenetileg olyan versrendszerek is elterjedhettek, amelyek valójában idegenek voltak a nyelv sajátosságaitól. (A török nyelv pl. az időmértékes verselésre lényegében alkalmatlan, az arab és perzsa kulturális hegemónia mégis évszázadokon át mintegy ráerőszakolta a török költészetre az időmértékes →aruz vezni formáit.) O írod.: R. Jakobson: 0 csesszkom sztyihe preimuscsesztvenno v szoposztavlenyii sz russzkim (1923); uő: Hang — jel — vers (1972); J. Kurylowicz: Studies ind Semitic Grammar and Metrics (1972); Lotz J.: Szonettkoszorú a nyelvről (1976); M. Ruhlen: The Geographical and Genetic Distribution of Linguistic Features (Linguistic Studies Offered to Joseph Greenberg on the Occasion of His Sixtieth Birthday, 1977); Szepes Erika—Szerdahelyi I.: Verstan (1981); Cl. Hagége: La structure des langues (1982); Décsy Gy.: A Select Catalog of Language Universals (1988). Kicsi Sándor András O 5. A Biblia szövegének a fejezeteken belül számozással elkülönített egysége az újkori kiadásokban. Ez az elnevezés is a görög sztikhosz, latin versus „verssor" jelentésével áll összefüggésben. Az eredeti héber, ill. görög nyelvű szöveg az ókor általános gyakorlata szerint tagolatlan volt, és amikor a tagolás első nyomai feltűnnek a →Holt-tengeri tekercsek Biblia-kéziratain, a →Misna idézeteiben (ezekhez →parásá, pászuq) a →lectionariumokh'&n stb., ez mindig a ma használatosnál valamelyest — néhány esetben jóval — nagyobb egységek elkülönítését jelentette. Az Újszövetség bizonyos részeit (→Apostolok cselekedetei, Pál több levele) Euthaliosz alexandriai diakó- — felolvasásnál egy lélegzetvételre kimondható — szakaszokra osztotta. Mindezt és egyéb kezdeményezéseket is alapul véve a →Vulgata 1527—1528. évi nyomtatott kiadásában Santi Pagnini kialakította a végleges, ma is használatos versbeosztást. A versek mai számozása R. Estienne 1555-től publikált genfi Vulgatakiadásában jelent meg először. A héber szövegben először az amsterdami 1661. évi kiadásban jelent meg teljes formában.
A →/e/ezeí-beosztás tekintetében kisebb eltérések mutatkoznak a héber, görög és latin szövegben, ezért ezeken a helyeken a versek számozása is eltér, de maga a versbeosztás minden kiadásban azonos. A szöveg verse tulajdonképpen mondat, így a vers elnevezés némiképpen megtévesztő. A hosszabb mondatok azonban több versre tagolódnak, rövidebb mondatokból pedig több is egy versbe tartozhat; ezért a fordításnál vagy értelmezésnél ügyelni kell arra, hogy a versbeosztás, amely másodlagos, ne bontsa meg a tartalom, ill. a mondat egységét. A régebbi kiadások minden verset új bekezdéssel kezdtek, ez újabban már nem szokásos, sőt az újabb, közérthetőségre törekvő kiadások a versszámozást a lapszélre vagy futócímbe száműzik, és — az eredeti szövegállapotnak kétségtelenül kitűnően megfelelő módon — a szöveget kizárólag interpunkcióval tagolják. O (→Biblia, fejezet) Komoróczy Géza O 6. [ver| (provanszál 'költői műfaj', 'dal'); mot; bordo; bordonet; basto; bastonet: a lírai költemény elnevezése a korai provanszál trubadúrköltészetben. Már a 11. sz.- ban használatos volt, amikor a trubadúrműfajok még nem különültek el határozottan. Később a canso (→chanson) megjelölés terjedt el gyakoribb szinonimájaként. Mindazonáltal a korai vers formája egyszerűbb a későbbi cansóé nál (→cobla): azonos felépítésű, többnyire 1—1 rímet használó, hét soros strófákbői áll. A sorok többnyire 8 szótagúak. Verselésének ritmusa vitatott. Strófáit leginkább ismétlődő dallammal ( so vagy son) énekelték. A korai vers és a későbbi canso között különbség az is, hogy a vers kizárólagosan hímrímeket használ, a canso viszont →nőrímeket is. O (→provanszál irodalmi formák, trubadúrköltészet) O írod.: A. Jeanroy: La poésie lyrique des troubadours (1934); U. Mölk: Riquiers,,cansos" und „vers" (Guiraut Riquier: Las cansos. Kiad. U. Mölk. 1962). Kovács Endre 632
Forrás: Világirodalmi lexikon, 16. kötet