Metafora
Metafora (gör. metaphora, lat. translatio, a.m. átvitel), a retorikában a szóképek egyik, mégig a leggyakoribb és legfontosabb fajtája, a költői beszédnek is legjellemzőbb dísze ; abban áll, hogy a szóló a képzetet egy más képzet nevével fejezi ki, mely bizonyos jegyekre nézve hasonlít az eredeti képzethez. Ez a helyettesítés azon az alapon lehetséges, mert abban a lelki folyamatban a két képzet a beszélő előtt pillanatnyilag azonosnak tetszik s azon okból szükséges, mert a helyettesítő képzet az eredeti képzetnek azt a jegyét, melyre a beszélő gondol, teljesebben és szembeötlőbben tartalmazza. Arany Toldijában György meglátva az udvar lábjában egy malomkövön ülő s fejét két tenyerébe hajtva búslakodó öccsét, ilyen szókkal biztatja cnagyfejű legényitv: Hé fiúk, amott ül egy túzok magában, orrát szárnya alá dugta nagy búvábans stb. Öcesét ebben a helyzetben túzoknak tünteti fels ezta nevet a legények nagyon találónak érzik. Ez a gúnyos M. Máskor a lelkes vagy az érzelmes, az ábrándos hangulat termi a metaforákat. A köznyelvben is vannak ilyen M.-k, pl. cgalambomo;, ccsillagomoy, crózsámv, égi háborús stb. A M. bizonyos rokonságban van a hasonlattal (I. o.), de mig a hasonlatban a két képzet egymás mellé van állítva és összemérve, addig a M.-ban a segítségül vett képzet az eredeti képzet elé van téve, úgy, hogy ezt amazon keresztül látjuk. A. M. esztetikai ereje általában véve nagyobb, mint a hasonlaté, éppen azért, mert az appercepció ebben egységesebb. Vannak a M. és a hasonlat közt átmeneti formák, mikor a költő (író) a képet tolmácsolja s az eredeti képzetet is megnevezi, hogy a M.-t másra ne értsük: A hó, a holt föld téli szemfödője (Petőfi). A M. csak akkor szép, ha természetesen fakad az illető lelkifolyamatbót; ellenben a szükségtelenül csinált szóvirág rosszul hat, épúgy a dagályis, amikor a kép túlságos nagy az eredeti dologhoz képest. Rokon a M.-val a megszemélyesítés, amikor élettelen v. elvont dolgot személyesen fogunk fel és fejezünk ki (pl. mikor Petőfi a kiáradt Tiszáról azt írja : Elakarta nyelni a világot ; vagy Berzsenyi a megelégedésről mint élő szémélyről beszél, mint amely nem kér kínai pamlagot, sem márványpalotát). Az elvont fogalmak megérzékítése és megszemélyesítése az allegoria (1. o.). Egy-egy nyelv v. egyegy költő M.-kincséből jellemző tanulságokat lehet meríteni az illető nép vagy költő képzeletére nézve. [.. még (az irodalomra nézve is): Jelentés.
Forrás: Révai Nagy Lexikona, 13. kötet (Lovas–Mons), 669. oldal