DOMIN
DOMIN elemzett szöveg domináns jegyét (W. Empson, H. Mitterand). Altalánosságban meg lehet állapítani, hogy közelebb jártak az igazsághoz azok, akik a központi formaalkotó erőt nem a hang, de mégcsak nem is a szó, hanem a mondat szintjén keresték (T. E. Hulme, E. Fennolosa, S. K. Langer, D. Davie, W. E. Baker). Lgyes,,új kritikusok" (I. A. Bichards, D. Lodge) az írónak a műben feltárulkozó világgal és az olvasóval szembeni magatartását, a hangnemet tekintették kiindulópontnak a fő szervezőelv meghatározásához. Ennek a kommunikációelméleti megközelítésnek az a hiányossága, hogy még kevéssé kidolgozott és ezért megformulázatlannak tűnik. Az eddigi kutatások alapján arra lehet következtetni, hogy a domináns funkció leginkább a minél tágabban, tehát nemcsak szóválogatásként (G. Tillotson), hanem egyszersmind szintaxisként is értelmezett dikció (D. Davie) és még inkább a metafora szint jón keresendő (H. Pongs, H. B. Hester, J. Bicardou), mert ezek azok a fogalmak, melyeket viszonylagos megformulázottságuk már használhatóvá tesz, és ugyanakkor segítségükkel a műalkotás stílusának számos rétegét át tudják fogni.
Az eddig említett nem marxista elemzéseknek közös vonása, hogy a mű domináns szervezőelvét politikai-stilisztikai jelenségnek tekintik. A marxista esztétika ezzel szemben megköveteli, hogy a mű egész felépítését meghatározó mozzanat világképileg, lélektanilag és poétikailag egyaránt értelmezhető legyen. Nem kielégítő, ha a kutató a mű domináns rendezőelvének meghatározásakor csak a poétikai szintet veszi figyelembe — mint az angolszász új kritika (New Criticism) képviselői —, figyelmét kizárólag a lélektani tényezőknek szenteli (L. Spitzer), vagy összehangolja ugyan a poétikai és lélektani vizsgálatot, de nem jut el filozófiai értelmezésig (M. Biffaterre). Kétségtelen, hogy a műelemzésnek a nyugati szakirodalomban nagyobb hagyománya van — a marxista irodalomtudomány régebben elhanyagolta a nyelvi-stiláris elemzést, az újabb munkák nagyrésze pedig még nem tudott végleges megoldást találni a nyelvi és világképi elemzés szerves összekapcsolására — a marxista igényű elemzők mégis alapvetően új megállapításra jutottak, amikor kimondták, hogy noha a domináns funkció különböző művekben más és más elemekhez kapcsolódhatik, mindig szükségessé teszi a filozófiai értelmezést. O (—elemzés, mű) O írod.: B. M. Ejhenbaum: Melogyika sztyiha (1922); L. Spitzer: Stilstudien (1928); C. Brooks: The Well Wrought Urn (1947); R. P. Blackmur: Language as Gesture (1952); M. Krieger: The Tragie Vision (1960); J. Thorpe: The Aims and Methods of Scholarship in Modem Languages and Literatures (1963); P. Garvin: A Prague School Reader (1964); E. Werlich: Poetry Analysis (1967); R. Jakobson: Hang — jel — vers (1969); Szabolcsi M.: A verselemzés kérdéseihez (1968); Király I.: Ady Endre (1970).
Szegedy-Maszák Mihály
Forrás: Világirodalmi lexikon, 2. kötet