kommentár
kommentár {latin commentarius 'emlékeztető' szóból): valamely eseményhez vagy írott szöveghez fűzött magyarázó, értelmező megjegyzés, tényszerű adalék vagy értékelő fejtegetés. Járulékos műfaj, ritkán tesz szert önálló műveket megillető jelentőségre. Járulékos voltából is adódik, hogy története során sokféle változatban jelentkezett.
A latin commentor igéből (Szenczi Molnár A. és Pápai Páriz F. jó fordításában: „magamban hányom-vetem, meggondolom") eredő →commentarius főnév valami írásnak vagy esetnek magyarázatát épp úgy jelentette, mint események, dolgok jegyzékét, lajstromát, sőt még valamely dologban adott instrukciót is vagy vázlatot, nyersfogalmazványt stb. A modern nyelvekben élő alakjai jelentenek még megjegyzést is (pl. az olasz parlamenti naplóban, tudósításban commenti 'megjegyzések', ami a mi parlamenti szóhasználatunkban a közbeszólásoknak felel meg), valamint észrevételt (az angol no comment 'észrevétel nincs'). Lajstrom, sőt →krónika a diurni commentarii (napi dolgok listája), a commentariensis pedig, ugyancsak a latinban, íródeák (országé, városé, azaz történetíró), mások jelentésében viszont a rabokat számba vevő porkoláb, mai szóval főfoglár.
A szó mai értelmei közül irodalmi szempontból két műfajmegjelölés figyelemre méltó. Az egyik műfajt az a beláthatatlan mennyiségű irodalom alkotja, amely — mint a →filológia egyik ágát — a klasszikussá vált vagy klasszikusnak tekintett művek magyarázatait, értelmezéseit és újraértelmezéseit foglalja magába. Néhány korai Homérosz-magyarázat után a hellenizmus korának →grammatikusai készítették a görög szövegek első jelentős nyelvi, tárgyi, poétikai stb. magyarázatait. A római filológia nagyszámú kommentárirodalma Boethiusnak. Platón és Arisztotelész műveihez írott magyarázataival zárul a G. sz.-ban. A kereszténység megjelenésével a kommentárnak új válfaja alakul ki: a szentírásmagyarázat. A Tömés Bi&Zía-kommentárok sora az 1. sz.-ban készült targumokk&l, az Ószövetség arameus nyelvű, magyarázatokkal is ellátott fordításaival egyidőben, ill. azok nyomán indul. A keresztény szentírásmagyarázatok első központjai a 3 — 4. sz.-ban létrejött alexandriai és antióchiai iskolák voltak. Órigenész (3. sz.) allegorikus magyarázatait követték Szent Ambrus, Szent Ágoston, továbbá Szent Jeromos munkái (aki az allegorikusak mellett szövegkritikai és tárgyi magyarázatokat is készített). A szakirodalom megkülönböztet még szó szerinti, alkalmazott, misztikus, mitologikus stb. magyarázatokat is (még hermeneutika, catena).
A középkor világi tárgyú kommentárirodalmának középpontjában Platón és Arisztotelész művei álltak. A jórészt arab hatásra (Avicenna) létrejött skolasztikus értelmezések között nevezetesek^áZ&er tus Magnus írásai. Sajátos kommentárműfaj volt az óprovanszál →razo. A kommentár-irodalom a humanizmus terjedésével kapott új lendületet. Az antikvitás alkotásai mellett a kortárs művekhez, így pl. Dante Isteni színjátékához is készültek kommentárok, köztük Boccaccio (befejezetlenül maradt) híres Commentója. A reneszánsz esztétikai irodalma részint a skolasztikus előzmények, részint Averroes munkáinak hatására ugyancsak a két görög klasszikus körül csúcsosodott ki. M. Ficino Platón-ér telmezéseinek nyomában a 16. sz. második felében számos Arisztotelész-m&gyaxéLT.aAj készült. F. Robortello az első teljes Poétika-kommentár (In librum Aristotelis de Arte Poetica explicationes, 1548), ezt követték P. Vettori (Commentarii in primum librum Aristotelis de Arte poetarum, 1573), P. Beni (In Aristotelis Poeticám commentarii, 1624), J. C. Scáliger és L. Castelvetro munkái. Ezek a késő reneszánsz rníívek már a barokk számára fogalmazták meg a poétika szabályait, s egyúttal a francia klasszicizmus esztétikájának forrásául is szolgáltak.
A kommentár tehát a megkommentált művel egyenlő rangra is emelkedhetett, alkothatott vele bonthatatlan vagy szükséges, mindenesetre szerves egészet. A másik végleten viszont csak mankó, puszta ismeretközlés, minimális tájékoztatás, amit az olvasó vagy 477 a tanuló nem nélkülözhet; ez a didaktikus forma, mely minden iskoláskönyvé, olykor elbeszélő és verses művek függelékeként is szerepelt. Se szeri, se száma az ókori klasszikum kísórőszövegeinek, a bibliakommentároknak, amelyek közt szintén sok a nélkülözhetetlen kútfőanyag, de amelyeknek áradatán a reneszánsz írói s költői már tréfálkozni is kezdtek, mint pl. T. Folengo, akinek Orlandinója egy kövér plébánossal úgy ingerkedik, hogy nagy mestered volt 6, ars coquinaria, te álltál e könyvtár száz polcán, fiókján száz nyelven is: te és a commentaria, jelentvén itt ars coquinaria szakácsművészetet, commentaria pedig a commentarium többes számát, azaz ezúttal a szakácsművészet kommentárjait, a bibliáéi helyett. De a valódi kommentátorokon, már-már öncélú bogarászásukon, olykor botfülükön való enyhe csúfondároskodásban sem volt hiány. Nem volt később sem és nálunk sem; ismeretes Arany J.-nak a kommentárhoz fűzött kommentárja, mely egy kommentátorának olyasformán kezdődő mondatához, amely szerint „Jól tudta Arany János... " stb., azt vetette oda, hogy „tudta a fene". De túl a kommentálás e tudálékos és többnyire steril fajtáján, az írók, költők műveihez, egész irodalmakhoz s költészetekhez fűzött kommentárok mesterei a kommentárt a legmagasabb irodalomtörténet rangjára emelték, kongeniálisan magukkal a művekkel — míg az iskolai s egyéb közművelődési célt szolgáló kommentálás a maga tisztes feladatkörén belül nélkülözhetetlen.
Napjainkra e műfaj két irányban fejlődött. Egy része a szorosan vett filológiai követelményeknek megfelelő, többnyire csak a szöveg megértéséhez szükséges adatszerű, kiegészítő közlésekre szorítkozik. Ezek — a mai →jegyzete k — főként a teljes, ill. kritikai szövegkiadások tartozókai. Másrészt kialakult a művet gondolati, esztétikai stb. szempontok szerint.'értelmező, értékelő válfaja. Nevezetes példái közé tartozik Voltaire G orneiZZe-tragód iákhoz írott szövegmagyarázata (Commentaire sur Corneille, 1764), melyet az író legjelentősebb esztétikai munkájaként tartanak számon. A kommentárnak ebben a típusában a mű klasszicitásának alárendelt feldolgozással szemben egyre hangsúlyosabbá válik az új szempontú →interpretáció követelménye. A műhöz mint olyan viszonyítási ponthoz fordul, melynek gondolatait továbbszőve (vagy azokkal vitatkozva) a kommentár írója nézetei kifejtésének eszköze lesz. Ilyen értelemben az értekezés, ill. az →esszé felé közelít, B a filozófiai és esztétikai irodalom egyik domináns műfajává válik, melynek legkülönbözőbb példáit Goethe és Lessing Z)ideroí-kommentárjaitól Hegel vagy Stuart - ko mmentár j áig, Mehring írásaitól az egzisztencialisták Hölderlin kommentárjaiíg vagy Lenin Filozófiai füzeteiig művek sokasága adja.
A kommentár másik mai értelmének első jelentését C. Julius Caesar adta meg a Commentarii de bello Gallico ('Kommentárok a gall háborúhoz') és a Commentarii de bello civili ('Kommentárok a polgárháborúhoz') címében, ahol magának a főszereplőnek az eseményekhez, saját tetteihez fűzött magyarázatait jelenti. Az ilyen típusú műveket ma már az →emlékirat szóval jelöljük ugyan, de a publicisztikában elevenen él egy hasonló műfaj, a politikai, gazdasági, kulturális stb. fejleményeket értelmező, tágabb összefüggésekbe helyező hírmagyarázat. A sajtóban a 19. sz. elején vált külön a hírtől. Ma valamennyi tömegkommunikációs eszköz egyik legfontosabb műfaja. Két alaptípusát: az ún. háttéranyagot szolgáltató, események rejtett hátterét megvilágító magyarázó jellegű és a személyesebb hangú véleményező kommentárokat tematikai alapon kategorizálják (külpolitikai, belpolitikai, kulturális, mezőgazdasági stb.) O (→filológia, irodalom és sajtó). Fekete Ibolya—Rónai Mihály
András
Forrás: Világirodalmi lexikon, 6. kötet