Croce
Croce [kro:§e], Benedetto (*1866. febr. 25. Pescasseroli, |1952. nov. 20. Nápoly): olasz filozófus, történész, irodalomkritikus, politikus. G. Gentile mellett az olasz újhege-
lianizmus egyik legnevesebb képviselője, a fasizmussal szembehelyezkedő polgári humanizmus jelentős alakja. Gazdag földbirtokos családból származott. Jogi, filozófiai és irodalomtörténeti tanulmányokat folytatott Rómában, majd — miután csalódott az egy.-i oktatás elveiben és módszereiben - autodidakta módon képezte magát tovább. Kisebb megszakításokkal Nápolyban, a Risorgimento hegelianizmusának központjában élt. 1903-ban La Critica c. elindította a kortárs európai filozófiával, történelemtud.-nyal és irodalommal foglalkozó, országos tekintélyű kritikai folyóiratát, amelyet 1944-ig szerkesztett. 1920-21-ben közoktatásügyi miniszter volt. 1925-ben emlékezetes antifasiszta manifesztumot jelentetett meg több száz aláírással. 1943-47-ben a liberális párt elnöke, 1944-ben tárcanélküli miniszter a koalíciós kormányban. 1946- ban az alkotmányozó gyűlés tagja lett. Nevéhez fűződik a nápolyi Istituto Italiano per gli Studi Storici (Olasz Történettud.-i Int.) megalapítása (1947). - Croce gondolkodására Hegel mellett F. De Sanctis, J. Herbart, K. Marx, G. Vico és H. Bergson hatott. Fiatalon bekapcsolódott a J. Droysen és W. Dilthey nevével fémjelzett kultúrtörténeti vitákba. Szellemi érlelődésének legfontosabb állomását a korabeli marxizmussal való kritikus szembesülése jelentette (1895—1900 k.); a marxista tanokkal vitatkozva jutott el a német idealizmus, ill. a hegeli szellemfilozófiai hagyomány továbbörökítésének és itáliai meghonosításának tudatosan vállalt programjáig. 1900-1910 között kidolgozott filozófiai rendszere a történelemben kibontakozó objektív szellem megvalósulásának egymást kölcsönösen előfeltételező fokozataiként íija le a teoretikus és a gyakorlati tevékenység formáit. A teoretikus tevékenységen belül Croce rendszere megkülönbözteti az egyedire irányuló esztétika tárgyát képező intuitív, valamint az általánosra irányuló logika tárgyát képező értelmi megismerést. Teoretikus filozófiájában Croce az esztétika (a kifejezés általános tud.-a) funkciójaként a képzeletet, fogalmaként a szépséget, a logika funkciójaként az észt, fogalmaként az igazat jelöli meg. A gyakorlati tevékenységen belül megkülönbözteti az egyedire irányuló gazdaságtan tárgyát képező gazdasági, valamint az általánosra irányuló etika tárgyát képező erkölcsi tevékenységet. Gyakorlati filozófiájában a gazdaságtan funkciójaként a kívánságot, fogalmaként a hasznost, az etika funkciójaként az akaratot, fogalmaként a jót jelöli meg. — Croce a történelmi valóság megértését a filozófiával azonosította, magát a történelmet pedig a szellem megvalósulásaként fogta fel. Idővel módosult szellemfilozófiájának hatása (a javarészt az 1920-as, 1930-as években írt) nagy történelmi munkáiban is érződik. Történelmi művei közül a 19. sz.-i Európa és az 1871-1915 közötti Itália, valamint a Nápolyi Királyság történetét feldolgozó három monográfiája a legismertebb, amelyekben a liberális eszmék nevében szállt síkra a fasizmus ellen. Több munkájában polémiát folytatott az ökonomista történetírással. — művészetelméletében a művészet autonómiáját hirdette. A pánesztétizmusnak nevezett felfogás alapján - amely szerint minden ember bizonyos mértékben költő - szembehelyezkedett a romantika zseni-kultuszával (Nietzsche). Irodalomkritikai munkáiban a klasszicista múvészeteszmény mellett állt ki. Értetlenül fogadta korának új irodalmi és művészeti áramlatait: a modern művészetet „romantikus betegségnek” (moro romantico) nevezte. Jelentősek Goethéről, Ariostóról, Shakespeare-ről, Corneille-ről és Dantéról írt irodalomkritikai elemzései. — Olaszo.-bán talált követőkre; hatása a szellemtörténeti irányzatok, valamint a marxizmus egyes képviselőinél, ill. az olasz irodalomkritikában volt számottevő. F.M. A tiszta intuíció és a művészet lírai jelleme (1902; m. 1912); Filosofia come scienza dello spirito, 1-4. (1. Estetica come scienza deli’ espressione e linguistica generale [1902; m. Esztétika, 1914], Az aesthetica alapelemei [1917]; 2. Logica come scienza dél concetto puro, [1905-1908]; 3. Filosofia della pratica. Economia ed etica [1908]; 4. Teória e storia della storiografia [1917]); Ciö che é vivő ciö che é morto nella filosofia di Hegel (1907); La filosofia di Giambattista Vico (1911); Storia dél Regno di Napoli (1915); Goethe (1919); Ariosto, Shakespeare e Corneille (1920); Poesia e non poesia. Note sulla letteratura europea dél secolo decimonone (1923); A politika elemei (1924; m. 1925); Storia d’Italia dal 1871 al 1915 (1928); La storia come pensiero e come azione (1938). Kiad. Saggi filosofici (1-14., 1910-52); Scritti di storia letteraria e politica (1—46., 1911-54). T.M. Újabb esztétikai művei (1928); Történelem és szabadság (1940); A szellem filozófiája (vál. írások, 1987). írod. C. Antoni: Commento a Croce (1955); A. R. Caponigri: History and Liberty: The Historical Writings of B. C. (1955); E. Cione: Bibliográfia Crociana (1956); F. Nicolini: L’ „editio ne varié túr” déllé opere di B. C. (1960); G. N. G. Orsini: B. C.: Philosopher ofArt and Literary Criticism (1961); F. Nicolini: B. C. (1962); S. Borsari: L’ opera di B. C.: bibliográfia (1964); K.-E. Lönne: B. C. als Kritiker seiner Zeit (1967); Kelemen J.: B. C. (1981); Kaposi M.: Intuíció és költészet. B. C. esztétikája (1994).
Forrás: Magyar Nagylexikon, 5. kötet, Magyar Nagylexikon Kiadó, 673. oldal