berberek
berberek, barbaroi <gör.>, barbari <lat.>, barba- ri <arab, többes számban barábira>: az egyiptomi Szíva-oázistól az Atlanti-ó.-ig, ill. D-en a Niger f. nagy kanyarulatáig terjedő területen élő népcsoport elterjedt elnevezése. Magukat sohasem nevezték -eknek. A név ered, megvető értelemben használt csúfnév volt (→barbarosz). Az amazig (többes számban imazigen) ‘nemes, szabad ember’ elnevezés tekinthető olyannak, amely ált. a berbereket jelöli, jóllehet ők maguk, összefogó közösségi érzés híján, inkább a különböző törzsneveket (kabíl, tuareg v. tamasek, silha, zenaga, sa- vía stb.) használják. Eredetük vitatott; egyes kutatók szerint a térség őslakosai voltak; az arab források közel-keleti (föníciai v. himjarita) eredetűnek vélik őket; mások szerint különböző korokban bevándorolt lakosság keveredése az itt őshonos népességgel; stb. Bizonyos, hogy a berberek már a kér. időszámítás kezdete előtti évezredekben is e térségben laktak, de önállóan nem alkottak államot, s történelmük során hosszabb időszakokra sohasem fogtak össze, jóllehet rövidebb ideig tartó egységes fellépésre (pl. az arab invázió idején, a 7. sz.-ban) képesek voltak. A Kr. e. 1. évezredben a pun városállamok, elsősorban Karthágó égisze alatt éltek, főként nomád pásztorokként, akiket háborúk idején segédcsapatokként lehetett felhasználni. Többé-kevésbé római függőség alatt állt K-en Numídia, Ny-on Mauretania államuk (Kr. e. 2-1. sz.). A római uralom (Kr. e. 2. sz.-Kr. u. 4. sz.) idején a berber önállósági törekvésekre először a számos helyi felkelés, majd a különböző eretnek vallási tanok követése (pl. →donatizmus a Kr. u. 4. sz.-ban) utal. A vandálok legyőzését követő alig több mint egy évszázados bizánci uralom idején (531-642) az egyes lázadó berber törzsfők állandóan harcban álltak a bizánci kormányzókkal. Az arab invázió Egyiptom meghódítása (642) után kezdődött, amely eleinte alig jelentett többet, mint rablóportyákat. Az első komolyabb arab térnyerést 670-ben Kairaván város alapítása jelezte, innen a későbbiekben már irányítani lehetett a további hódításokat. Az Ukba (Okba) ibn Náfi vezette támadások azonban nem jelentettek igazi hódítást. A hatalmat nem sikerült teljesen megszerezniük, pl. az egyik berber vezér, Kuszajla megölte Ukbát, majd kiűzte az arabokat Ifríkija (mai Tunézia) területéről, s berber emirátust al. A - azonban nem sokáig tudták tartani pozícióikat, s hősnőjük, Káhina legendás ellenállása ellenére az arabok a 7. sz.-ban végleg meghódították e területet. A berberek áttérése az iszlámra, amely még Ukba idején kezdődött el, a 8. sz. elején fejeződött be. A muszlimmá vált - alkották azoknak a seregeknek a magvát, amelyek befejezték a Magreb meghódítását, s amelyek arab és berber parancsnokok irányításával 711 után mintegy fél évszázad alatt Spanyolo.-ot is meghódították. A - hamarosan úgy érezték, hogy hiába tértek át az iszlámra, nem lettek az arabokkal egyenjogúak. Elégedetlenségüknek először azzal adtak hangot, hogy csatlakoztak a háridzsita tanokhoz, majd fegyveresen is fellázadtak az arabok ellen. Harcaik kezdetben több színtéren is eredménnyel jártak, s 758-ban az ibádita imám Abul-Hattáb vezetésével egy, Tri-politániát, a mai Tunéziát és Algéria K-i részét magában foglaló államot alapítottak. A rendkívül megosztott - nem sokáig tudták hatalmukat megtartani. A Szíriából ide vezényelt seregeknek sikerült visszaállítaniuk az arabok uralmát Ifríkija területén (761). A Magreb K-i területét 40 évi véres harc után szerezték vissza. A többi terület azonban végleg kikerült az abbászida kalifátus fennhatósága alól. Ezeken a helyeken különböző, hosszabb-rövidebb ideig fennálló kiski-rályságok (arabul mulúk at-taváif) jöttek létre a 10-12. sz. folyamán (Zíridák, Rusztamidák stb.). A - belső harcai mellett a 11-12. sz. során a Ny- Egyiptomból kirajzó Hiláli törzsek (banu-Hilál) végigpusztították a Magreb K-i és középső régióit. A 12-13. sz-ban két berber dinasztia és vallási mozgalom, az →Almorávidák és az →Almohádok is nagy Ny-i muszlim birodalmat hoztak létre, amely magában foglalta a mai Mauritánia, Marokkó és Ny-Algéria területe mellett Andalúziát is. A - már a korábbi évszázadokban is nagy számban települtek át a muszlim Spanyolo.-ba, e két birodalom fennállása alatt azonban számuk és jelentőségük ugrásszerűen megnőtt. Egyidejűleg törzsi viszályaikat is átvitték a félszigetre, s ez is egyik oka lett annak, hogy a kér. spanyol visszahódítás (—treconquista) könnyen győzedelmeskedett felettük a 13. sz. elején. A következő évszázadokban a - ismét kisebb-nagyobb, részben arab dinasztiák uralma alatt éltek É-Afrikában (Abdalvádidák, Marínidák, Hafszídák stb.). A politikai széttagolódás együtt járt bizonyos fokú nomád vallástalansággal, amelynek ellenhatásaként indultak meg időről időre a megújító vallási mozgalmak, ill. ez volt a célja a →marabuk (arab marbút), a szent emberek tevékenységének is. A török hódítás sem hozott ezekben a viszonyokban lényegi változást, mert a nomád és hegylakó - egymástól elszigetelten, de viszonylagos függetlenséget élveztek. A 19. sz. során a francia és a spanyol hódítók is állandó harcban és összeütközésben voltak az algériai és marokkói -kel. Legeredményesebb felkelésük az 1920-as években volt, ekkor létrehozták az ún. →Ríf Köztársaságot. A II. vh.-t követően létrejött független É-afrikai államok arab országokként határozzák meg magukat, ahol a →berber nyelvet és civilizációs sajátosságokat igyekeznek háttérbe szorítani. Jelenleg legnagyobb számban Marokkóban élnek, ahol a lakosságnak közel harmadát teszik ki. Algériában is jelentős az arányuk, mintegy 19%, Líbiában 10%, Tunéziában egy-két százalék körüli; s élnek még - Mauritániában, Maliban, Nigerben, Szenegálban és Egyiptomban is. Az össznépességet a rendkívül gyorsan változó és pontatlan adatok miatt csak becsülni lehet kb. 15 millióra.
Forrás: Magyar Nagylexikon, 3. kötet (Bah–Bij), Magyar Nagylexikon Kiadó, 1999, 644. oldal