cseh irodalom
cseh irodalom: A mai Cseh- és Morvao. területén a 4-7. sz.-ban megtelepedett szláv törzsek, közöttük a csehek írott irodalmának fejlődése 863-tól (Cirill és Metód működésétől) követhető nyomon. Az ószláv volt a csehek első irodalmi nyelve. A korszak irodalmi alkotásai közül a legértékesebbek a 9. sz. utolsó harmadából származó ún. Pannon legendák (Konstantin élete és Metód élete), a 10. sz. első felében keletkezett Szent Vencel-legenda és a 10. sz. végéről fennmaradt Hospodine pomiluj ny (‘Uram irgalmazz nekünk’) kezdetű vallásos ének. - A 11. sz. elejétől az ószláv irodalmi nyelv mindinkább háttérbe szorult a latinnal szemben; a középkor jellegzetes irodalmi műfaja (a legendán kívül) a krónika volt (Cosmas: Chronica Boémorum). — A 12. sz. végén már cseh nyelvű szövegek, glosszák, evangélium- és zsoltárfordítások is felbukkantak, s ekkor keletkezett az ugyancsak cseh nyelven írt Svaty Václa vévodo ceské zemé (‘0, Szent Vencel, Cseho. fejedelme’) kezdetű himnusz. - A 13. sz. közepétől a 15. sz. elejéig terjedő időszak a régi cseh irodalom aranykora. A korszak első száz évének irodalmát a nemesi szellemű világiasodás, a cseh nyelv használatának elterjedése és a műfajok nagy változatossága jellemzi. Francia és német mintára kifejlődött a lovagi verses epika, amelyet két cseh nyelven írt mű, az ismeretlen szerzőtől származó s a francia Castellioni Qualter eposzán alapuló Alexandreis, valamint a Dalimilnak nevezett (szintén ismeretlen) szerző Krónikája, reprezentált a legmagasabb színvonalon. A korszak második felében a verses lovagi epikát a lovagregények (Sándor-regény, Trója-regény), valamint útleírások (Mandeville, Marco Polo) aktualizált helyi változatai szorították ki. A provanszál trubadúrlíra kései visszhangjaként meghonosodott az udvari költészet és a diákköltészet sajátos ága, a latin nyelvű vágánsköltészet (a prágai egy. diákjai művelték). A szatírairodalmat az ún. Hradeci kódexben fönnmaradt, s a városi értelmiség mentalitását tükröző versciklus képviselte (ismeretlen szerző műve). Ellenkező, tipikusan feudális eszmei alapból táplálkoztak S. Flaska z Pardubic főúr allegorikus, helyenként ironikus verses intelmei. A korszakot Jan Hús előfutárainak latin nyelvű teológiai-filozófiai munkái, valamint az ő szellemükben didaktikai célzattal moralizáló T. Ze Stítného értekezései zárták le. - A 15. sz. elejétől számított mintegy 70 évnyi időszak a mélyreható változásokat indító, műfajban gazdag huszita irodalom kora, melynek legjelentősebb irodalmi művei: J. Hús prédikációi és teológiai iratai; a Jistebnicky kauciónál (‘Jistebnicei énekeskönyv’), az első nemzeti nyelvű énekeskönyv; a Hádání Prahy s Kutnou Hrou (‘Prága vitája Kutná Horával’) c., ismeretlen szerzőtől származó, 3000 soros verses vitairat; és P. Chelcicky európai színvonalú életműve. - A huszita korszak alkonya egybeesett a cseh humanizmus felvirágzásával. A latinul író humanisták közül B. Hasistejnsky z Lobkovic, a csehül írók közül R. Hruby z Jeleni a legkiemelkedőbb alkotó. Ebből a korszakból származik J. Blahoslay új, teljes bibliafordítása (Kralicei biblia, 1579-94). A harmincéves háború idején bekövetkezett „csehek Mohácsát” (1620) kíméletlen ellenreformáció és teljes nemzetiségi elnyomás követte; a cseh nyelv és irodalom fejlődése több mint 250 évre megszakadt. Csak a falu konzerválta a cseh nyelvet és a folklór a cseh irodalomat, amely J. A. Comenius (Komensky) életművében érte el csúcspontját. - A 18. sz. végén, a felvilágosodás hatására kibontakozott az ún. nemzeti megújhodási mozgalom (J. Dobrovsky, J. Jungmann, P. Safarík), és viszonylag rövid idő alatt megteremtette az újra induló - és a Ny-európai áramlatokat több-kevesebb késéssel követő - fejlődés alapjait. - A 19. sz. elejének preromantikus, nemzetnevelő, népköltészetet művelő irodalma már számottevő értékeket mutat fel (J. Kollár, F. Celakovsky, K. Érben), romantikus költője K. H. Mácha. Az 1840-50-es évek irodalma (K. Havlíőek Borovsky, B. Némcová), de még a következő nemzedék (J. Neruda, V. Hálek) munkássága is az európai romantika és realizmus kettős hatása alatt állt. - Az 1870-80-as években két ellentétes irányzat bontakozott ki: a Ruch (‘Mozgás’) c. évkönyvről elnevezett csoport (S. Cech vezetésével) népi-nemzeti irányzata, és a Lumír (mitológiai cseh dalnok neve) c. folyóirat kozmopolita köre (J. Vrchlicky vezetésével). Az 1880-as évek második felében újfajta realista irányzat (K. Rais, A. Mrstík, J. Arbes, A. Stasek), majd a programszerű naturalizmus (J. K. Slejhar, K. M. Capek-Chod), a realista történeti regény (A. Jirásek), valamint a cseh újromantika (J. Zeyer) jelentkezése figyelhető meg. - Az 1890-es évek a cseh irodalom további fejlődése szempontjából döntő jelentőségűek. A kapuk ekkor tárultak ki teljesen a világirodalmi áramlatok előtt. A szimbolizmus tett szert a legnagyobb jelentőségre (J. S. Macharon, P. Bezruc, O. Brezina), továbbá A. Sova és az ún. Cseh dekadencia (J. Karásek ze Lvovic, A. Procházka, K. Hlavácek) reprezentánsainak törekvései. - A 20. sz. elejét a századvég szubjektivizmusával és menekülésvágyával, tehát a fin de siécle szellemével és légkörével való szembefordulás jellemzi. A „civilizációs költészetben” (S. K. Neumann) és vitaiizmusban (F. Srámek) életigenlés és érzelmi lázadás jutott kifejezésre. Az új nemzedék számos tagja (Neumann, Srámek, F. Gellner, K. Tornán, J. Hasek) aktívan részt vett az anarchista mozgalomban. - Az 1918-ban megalakult önálló Csehszlovákia irodalmi életét az irányzatok nagy változatossága jellemezte. Az 1920-as években a forr.-i proletárköltészet (S. K. Neumann, J. Hóra, J. Wolker, J. Seifert, K. Biebl) és a „szociális-humanista” programot hirdető expresszionizmus (F. Götz, L. Blatny), valamint a - konstruktivizmus, dadaizmus, és szürrealizmus egyes elemeit szintetizálni törekvő - poetizmus (K. Teige, V. Nezval, K. Biebl, V. Vancura, V. Závada) tört az élre. Az avantgardista irányzatok fejlődését 1934-ben a Szürrealista Csoport megalakulása tetőzte be. Az avantgárddal esztétikai téren szemben állt a marxista prózaírók egy csoportja (I. Olbracht, M. Majerová, M. Pujmanová), s mind esztétikai, mind eszmei területen két másik csoport: a kát. írók (J. Zahradnícek, J. Cep, J. Deml, J. Durych) és a falucentrikus irodalom művelői, a „ruralisták” (J. Knap, F. Krelina). Néhány kiváló író és költő (J. Hasek, K. Capek, K. Polácek, E. Hostovsky, F. Halas, V. Holan, F. Hrubín) minden irányzattól függetlenül alakította ki a maga külön világát. - Az irodalomtud. és kritika, elsősorban F. X. Salda, J. Mukarovsky, K. Teige, B. Václavek munkásságában jelentős szintézisekig jutott el. - A német megszállás alatt és annak következtében igen szűk térre szorult a a németek több alkotót kivégeztek (V. Vancura, J. Fucík), ill. koncentrációs táborokban pusztítottak el (B. Václavek, K. Polácek stb.); baleset következtében halt meg J. Orten. Illegális írásaikkal az ellenállást szolgálták, másrészt (legálisan) a cenzúrát kijátszó allegorikus történeti és kultúrtörténeti tematikával igyekeztek ébren tartani a nemzeti öntudatot és a reményt (I. Olbracht, J. Hóra, F. Halas, J. Seifert, F. Hrubín, V. Holan). K. Bednár körül kialakult egy költőcsoport, amely igen közel állt az egzisztencializmushoz, s a külső valóságtól elfordulva az „örök ember”, a változatlan, „meztelen” ember belső világát akarta feltárni (J. Orten). (Sok tekintetben a csoport utódjának számít a Kvéten [‘Május’; al. 1955] elnevezésű egyesülés.) A megszállás alatt alakult egy másik társulás is, amely 42-es csoportnak nevezte magát és képzőművészek is részt vettek benne (I. Blatny, J. Hauková, J. Kainar, J. Kolár). - A II. vh. után újraéledtek az elméleti-kritikai és irodalomkritikai viták, de maguk a művek, legalábbis tematikai szempontból, eleinte csaknem egységes képet mutattak: a megszállás nyomasztó súlyának és a felszabadulás kollektív élményének kifejeződését. Ez az egység természetesen nem tarthatott sokáig; csakhamar megindult a háború után jelentkező fiatalok politikai, filozófiai-etikai és esztétikai differenciálódása. Új (noha rövid életű) programcsoportok keletkeztek: a „szintetikus realisták”, a „dynamoarchisták”, a brünni fiatal szürrealisták és a fiatal kát. költők csoportja. Ezt a folyamatot az 1948. évi politikai rendszerváltás következtében az 1950-es évek elején a kulturális élet - és elsősorban az irodalom - sematizmusa váltotta fel. Az egysíkúságot az évtized második felében elsőként a háború előtti nemzedék legjelesebb lírikusai törték meg, de az 1960-as évek folyamán más műfajokban is megindult a valóság analitikusabb és kritikusabb ábrázolása, valamint a magatartásformák újraértékelése. Újfajta, a társadalmi szférát az egyes ember magánszférájával egységben szemlélő irodalom bontakozott ki, amely kérdezett, kétkedett és bizonyosságokat keresett. Ezzel párhuzamosan az esztétikai színkép is bővült. Az új törekvések egyrészt visszanyúltak a háború előtti modern hazai irányzatokhoz, másrészt bekapcsolódtak az újabb világirodalmi áramlatokba. Ezt az új fejlődési szakaszt a lírában mindenekelőtt a már említett Kvéten csoport, a prózában és a drámában J. Otcenásek, J. Skvorecky, M. Kundera, L. Vaculík, V. Párái, B. Hrabal és V. Havel képviselte. - Az irodalmi (és ált. a kulturális élet) e viszonylagos oldottságát a varsói szerződés csapatainak inváziója törte meg 1968-ban. Több mint 120 írónak megtiltották a publikálást, könyveiket számos régen halott pályatársuk „károsnak” nyilvánított műveivel együtt eltávolították a könyvtárakból, 15 kulturális folyóiratot betiltottak, a nemzetközi hírű kísérleti színházakat bezárták. Ezt a helyzetet még súlyosbította a tömeges emigrációs hullám. E veszteségek ellenére az irodalom nem süllyedt olyan mélyre, mint a német megszállás alatt. Ennek két oka volt: egyrészt az ún. szamizdat-irodalom gyors megindulása és terjedése, másrészt a „külföldi azaz a cseh írók (akár az otthon maradottak, akár az emigránsok) műveinek külföldi kiadása, amelyet kilenc idegen országbeli kiadóvállalat látott el. Központi szerepet töltött be közöttük J. Skvorecky és felesége, Z. Salivarová torontói kiadója. A külföldön kiadott szerzők közül a legjelentősebbek: J. Skvorecky, V. Havel és mindenekelőtt B. Hrabal (aki néhány művét hazájában is publikálhatta) és M. Kundera, akik világhírre tettek szert, J. Seifert pedig irodalmi Nobel-díjat kapott (1984). - Az 1989-ben bekövetkezett politikai rendszerváltozás után újra kiadták a külföldön megjelent, valamint a belföldön csupán titokban sokszorosított és terjesztett műveket, miközben (a negyven évig nélkülözött korlátlan alkotói szabadsággal élve) föllépett az új nemzedék is, amelynek tagjai közül két prózaíró, M. Viewegh és D. Hodrová, valamint két lírikus, J. Typlt és S. Antosová tűnik ki. M.m. antológiák: Cseh és szlovák költők antológiája (1936; 1953); A modern cseh líra kincsesháza (vál. Zádor A. 1959); XX. századi cseh és szlovák költészet (vál. Zádor A., 1986); A cseh irodalom kistükre (vál. Dobossy L., 1990). írod. J. Vicék: Déjiny ceské literatury (1-3., 19605); Szalatnai R.: A cseh irodalom története (1964); Lexikon ceské literatury (szerk. V. Forst, 1—4., 1985- től); Óeski spisovatelé 20. stoleti (szerk. M. Blahynka, 1985).
Forrás: Magyar Nagylexikon, 5. kötet, Magyar Nagylexikon Kiadó, 788. oldal