Raabe, Wilhelm
Raabe [rabé], Wilhelm (Eschershausen, 1831. szept. 8.—Braunschweig, 1910. nov. 15.): német író. Th. Fontane mellett a 19. sz. második felének legjelentősebb német prózaírója. 1840-től 1849-ig Holzminden, Stadtoldendorf és Wolfenbüttel városok gimnáziumaiba járt, de nem érettségizett le. A nehézségeket, amelyeket számára a német közoktatás okozott, később több művében is ábrázolta (mindenekelőtt a Hungerpastor c. reg., 'Az éhség papja', 1863, és a Horacker, ua. c. kisreg., 1875). A továbbiakban könyvkereskedő segédnek tanult Magdeburgban, de ebből sem tett le vizsgát, azonban az itt eltöltött időt arra hasznosította, hogy szorgalmas olvasással átfogó irodalmi műveltségre tett szert, és megtanulta az írói alkotás alapvető fogásait. 1854-től egyetemre járt Berlinben, ahol filozófiai, esztétikai, történelmi és irodalomtörténeti előadásokat hallgatott. A porosz fővárosban Raabe nem érezte otthon magát, nem tudott gyökeret verni: 1856- tól szabadfoglalkozású íróként Wolfenbüttelben élt. Itteni tartózkodása is viszonylag rövid volt, 1862-ben Stuttgartba telepedett át, mert azt remélte, hogy a város pezsgő élete ösztönzően hat majd munkájára. Itt Délnémeto.-ban P. Heyse volt egy irodalomtörténetileg is nevezetessé vált írói körnek a szellemi irányítója, amelyhez többek között F. M. Bodenstedt, F. Dahn, E. Geibel, H. Lingg, W. H. Kiehl, O. Roquette, J. V. Scheffel, A. Wilbrandt tartoztak. Ez az írói csoport elsősorban a forma és a költői nyelv tisztaságát és szépségét tűzte ki célul és ezáltal a →Junges Deutschland írói csoportosulás célkitűzéseivel és általában is a negyvenes évek irányköltészetével került szembe. Alapfelfogásukkal, a költői harmónia előnyben részesítésével a társadalmi mondanivaló ellenében Raabe nem tudott egyetérteni, ezért hamarosan úgy döntött, hogy Stuttgartból is továbbköltözik. Nyolc évig tartott azonban, míg elhatározását megvalósíthatta, és olyan jelentős műveit 1863, Keresztury D., Részlet Az éhség papja c. regényből, Világirodalmi Antológia, 1956), Abu Telfan (ua., reg., 1867), Der Schüdderump ('A pestiskordé', reg., 1869). Végül is 1870-ben sikerült Braunschweigbe költöznie, ahol haláláig élt. Az 1870—1871- es háború és Németo.-nak az ezt követő, porosz uralom alatt történt egyesítése nagy kiábrándulást váltott ki benne. A háborútól nem csupán egy egységes német állam létrejöttét, banem a feudális „junker"-uralom megszűnését és az egységes német birodalomban a szabadságjogok érvényre jutását is várta. Ezekért a célokért harcolva a század hatvanas éveiben aktív politikai tevékenységet folytatott, részt vett a Nationalverein („Nemzeti Egyesület") munkájában. Várakozásaival ellentétben azt kellett tapasztalnia, hogy a háború eredményeként egész Németo. elporoszosodik, s a nagytőkével szövetkezett nagybirtok uralma alá jut. E fejlemények arra a felismerésre juttatták, hogy a polgári rendnek ezt a fejlődési stádiumát már nem lehet összeegyeztetni a humanista elvekkel. Kiábrándulása természetesen írói működésére is kihatott, ezáltal elveszítette polgári hőseit és használhatatlanná vált számára a →fejlődésregény műfaja. Alkotói válságba jutott, amelyről úgy vall, hogy „nem tudja, hogyan írjon". Meggyőződésével ellentétben egy ideig csak a rövid műfajt művelte, novellákat és kisregényeket írt. Időbe telt, míg visszatalált a regényhez, annak egy mondanivalója számára megfelelőbb válfajához. Raabét a korabeli irodalomkritika eleinte félreértette és elutasította. Társadalmi elutasítottsága abban is kifejezésre jutott, hogy a császár külön megtiltotta az őt ábrázoló festmény kiállítását a nemzeti múzeumban. Tudta, hogy „nincs helye az urak elképzelései között". Bár nem fogta fel a munkásosztály történelmi küldetését, mégis az „alulról fenyegető ököl" kritikus-rendteremtő szerepe mellett foglalt állást. Magányos emberként halt meg, akit elismertek ugyan, de nem értettek. Az irodalomtörténet csak néhány évvel ezelőtt ismerte fel írásainak társadalomkritikai jelentőségét, és életművének, különösen annak késői szakaszának modernségét.
Raabe első regénye, a Die Chronik der Sperlingsgasse (reg., 1856: Szabó E„ A Veréb utca krónikája, 1959) rögtön ismertté tette a szerző nevét. A regényben Raabe Wacholdernek, az idős tanítónak szemszögéből ábrázolja epizodikus feldolgozásban egy kis berlini utca eseményeit. A mindennapi történések mögé tudatosan átfogó történel- 304 1815-ös Napóleon elleni háborút ábrázolja háttérként, amely későbbi műveiben is nagy szerepet játszik. A Die Chronik der Sperlingsgasse hadüzenet Raabe korának hibái és romlott közállapotai ellen, valamint a forradalom utáni korszak melankolikus hangú, biedermeier, idilli irodalma ellen, amely egyáltalán nem foglalkozott társadalmi és nemzeti szintű problémákkal. Raabe már ebben az első művében egyértelműen a nép érdekei mellett foglal állást, s megvetéssel ostorozza a nagypolgárságot. A Der Hungerpastor, az Abu Telfan (ua.) és a Der Schüdderump c. regényeit trilógiaként emlegetik. Raabénak ezek a művei arról tanúskodnak, hogy az író mindinkább eltávolodott a stuttgarti kör felszínes és politikailag közömbös állásfoglalásátél, és hogy ez az írói csoportosulás nem is érthette meg őt. A trilógiával még a német →fejlődésregény hagyományához csatlakozik. Hősei tapasztalatokat gyűjtenek és felismerésekre jutnak, és eközben igyekeznek személyiségüket kifejteni, s a világot maguk körül emberibbé alakítani. Demokratikus szándékú, felvilágosító törekvéseik azonban az egymást követő művek során egyre inkább bukásra vannak ítélve. Hans Unwirsch, a Der Hungerpastor szereplője ugyan íróként megbukik, nem tudja többé népnevelő szándékait megvalósítani, de a maga tevékenységi körében még megmarad számára valamelyes szerény cselekvési lehetőség. Hagebucher, az Abu Telfan főhőse viszont már csődöt mond azzal a kísérletével^ hogy népszerű előadássorozatot tartson. O már csupán az uralkodó polgári jog és normák megsértésével tudja az igazságot keresztülvinni szövetségesének, a kívülálló Kind hadnagynak önbíráskodó tette révén. Végül a trilógia harmadik részében, a Der Schüdderump c. regényben a polgárok tökéletesen képtelennek bizonyulnak egy értékes ember megmentésére. Háusler, a tőkés, a háborús nyerészkedő tönkreteszi lány unokája életét azzal, hogy aljas üzleteinek elősegítésére igyekszik a lányt felhasználni. Ebben a jog, a törvény őt támogatja. Mindhárom történetben az a kiábrándulás jut kifejezésre, amelyet a német polgárság 19. századi fejlődése okozott benne. Az 1870—187l-es háború és az utána kialakuló porosz uralmi rendszer fokozták csalódását, körülbelül 1876-ig csak a kis műfajokat művelte, novellákat és kisregényeket írt. Ezeket használta fel kísérleti terepnek, ahol új hősök és új motívumok után kutatott. Ez után a korszak után alkotásai mind tartalmilag, mind formailag megváltoznak. Tartalmilag szerű, gyakran plebejus szereplők, valamint olyan értelmiségiek, akik állást foglalnak a fennálló rend normáival szemben, és szembehelyezkednek az emberiesség ellen elkövetett leplezett vétkekkel. Fantáziájuk veszi fel a küzdelmet a józan üzleti szellem, a polgári számítás ellen. A szürke, józan polgári szellemmel szemben ez a fantázia a kiirthatatlan emberiesség kifejezője. Főszereplői nem különcök abban az értelemben, hogy bizarr tulajdonságaik lennének, csupán kívülállók azért, mert emberséges életet akarnak élni. ( Wunnigel, 'ua.', kisreg., 1877; Unruhige Gaste 'Nyugtalan vendégek', reg., 1884; Stopfkuchen 'Süteményfaló', kisreg., 1890; Die Aktén des Vogelsangs, 'Vogelsang iratai', reg., 1895 c. műveiben találkozunk ezekkel a tulajdonságokkal.) Annak ellenére, hogy nem különcök, éppen a normális emberi életre való igényükkel tagadják a birtoklásra és profitra törő burzsoá életforma jogosságát. Emberiességük, jellemességük megőrzéséért keservesen kell lakolniok. Nem szokásos, nem normális dolog többé „embernek" lenni. Ezért fantáziájuk, másfajtaságuk veszélyt, fenyegetést jelent a „normális polgár" számára (a másfajtaságról lásd: az Aktén des Vogelsangs hősének, Velten Andresnek nevét eredetileg „Anders"- nek, azaz „más"-nak tervezte), az átlagpolgár ugyanis engedi, hogy embersége szertehulljon, csak sikerüljön a karrierje. Aki „más", azaz embersége kedvéért inkább lemond a birtoklásról és a sikerről, azt fantasztának tekintik és kiközösítik a polgári társadalomból. Háborúellenes regényeiben (Das Odfeld, 'Az Odfeld-i csata', 1887; Hastenbeck, ua„ 1898) az emberséges hősök egyszersmind a békeszeretők is.
Mivel emberséges hőseit a maguk korának társadalma akadályozza aktivitásukban, Raabe késői regényei cselekményben szegények, amiért bő eszmefuttatásokkal, a Fontané ihoz hasonló „kitérőkkel" kárpótolja bőségesen olvasóit; többnyire valamelyik szereplő, vagy az egyes szám első személyű elbeszélő-szereplő nevében, de attól sem riadva vissza, hogy elforduljon a cselekménytől, és szerzőként egyenest odaforduljon az olvasóhoz. Raabe „kitérői" modernné teszik késői regényeit; némely művében modernsége azáltal is fokozódik, hogy többszempontú, ezáltal ironizált elbeszélést vezet be. Ilyen regénye például már a korai Drei Fedem ('Három toll', 1865) is, amelyben három szereplő naplórészleteiből áll össze a cselekmény. (Raabe ezt a regényt nevezte „első önálló művének", tehát tudatosan is síkra szállt az eífajta perspektivikus ál- 20 305 sangs önironikus elbeszélésmódjával egyenest Th. Mann Faustus-regényére mutat előre. A perspektivikus ábrázolásmódra Raabe késői regényeiben kétféle példa van: 1.) a mindent áttekintő írói elbeszélő helyett egy költött, személyes elbeszélő szemszögéből való előadás (Stoj)fkuchen, Die Aktén des Vogelsangs)-, 2.) az előadott történés különböző perspektívákra bontása, több ábrázolt alak nézőpontjából való elbeszélés (Das Horn von Wanza 'Wanza kürtje', 1881; Das Odfeld). A többszempontú ábrázolás a Das Horn von Wanza c. regényben úgy jelentkezik, hogy a főszereplőről, aki az elbeszélés időpontjában már halott, sokan emlékeznek, és így csak a rá emlékező élő szereplők különböző nézőpontjaiból derül ki, hogy ki is volt igazában. Különösen gazdag a perspektívák összeállítása a Das Odfeld (1889) c. regényben. Három idősík alakul ki: a.) az elbeszélő,,ma"-ként megjelölt jelenideje, b.) az 1761. november 4. estéjétől november 5. estéjéig eltelt 24 óra, amely a tulajdonképpeni cselekmény ideje, c.) az elbeszélő elmélkedéseinek, közbeszúrt vélemény-nyilvánításainak, a történéshez kapcsolódó asszociációinak időszakasza, amely mintegy hétszáz évnyi felelevenített történelmet ölei fel. Egyrészt nagy művészi teljesítmény, hogy ezt a hatalmas időszakaszt egyetlen elbeszélt napba tömöríti, másrészt viszont az előadott történet éppen ezáltal a felelevenített hatalmas múlt által nyer tulajdonképp értelmet. A Chronik der Sperlingsgasse c. első regényében egy hasonlatot is használ Raabe az egy pontban koncentrálódó történelemre: Egy, az üvegben levő hólyagocskán keresztül nagyobbnak látszik a világ. Ezt a képet a Das Odfeld időszerkezetére alkalmazva: az elbeszélő a „ma" idősíkjáról az elbeszélt történet kis időrésén át, mint egy üveglencsén át, végigtekinti az amelungsborni kolostor egész történetét, sőt, mivel ilyen kis időszakaszban a történelemnek ilyen hosszú szakasza koncentrálódik, ez az egész történelmet is jelképezheti. Raabét kiadói egyre inkább ösztökélték, hogy egyenlítse ki a polgári világ és emberséges „fantasztái" között fennálló ellentétet a személyes perspektívák, az egyéni nézőpont jogának feladásával. Ez formailag a hagyományos fejlődésregényhez való visszatérést jelentette volna. Ennek az írói hivatásával szemben álló igénynek azonban sohasem tett eleget.
Egyéb fő művei: Fin Früfding ('Egy tavasz', kisreg., 1857); Halb Mar, halb me.hr! ('Félig mese, félig több!', elb.-ek, vázlatok, versek, 1859); Die schivarze Galeere ('A fekete gálya', ('Urunk Isten kancelláriája', reg., 1861); Die Leute aus dem Walde ('Az erdei emberek', reg., 1862); Der Regenbogen ('A szivárvány', elb.-ek, 1869); Deutscher Mondschein ('Német holdvilág', elb.-ek, 1873); Kráhenfelder Geschichten ('Kráhenfeldi történetek', elb.-ek, 1879); Fabian und Sebastian ('Fábián és Sebastian', kisreg., 1881); Prinzessin Fisch ('Hal hercegnő', kisreg., 1882); Pfisters Mühle fPfister malma', kisreg., 1884); Gut~ manns Reisen ('Gutmann utazásai', reg., 1891); Kloster Lugau ('Lugau kolostor', kisreg., 1893); Altershausen (ua., regénytöredék, kiad. 1911)
Gyűjt, kiad.: Samtliche Werke ('Összes művei', 18 köt., 1913—1916); Samtliche Werke ('Összes művei', 15 köt., 1923.) O írod.: W. Brandes: Wilhelm Raabe (1901); H. Spiero: Wilhelm Raabe und sein Lebenskreis (1931); W. Pongs: Wilhelm Raabe. Leben und Werk (1938); Lukács Gy.: Deutsche Realisten des 19. Jahrhunderts (1955, magyarul: Német realisták 1955); F. Martini: Deutsche Literatur im bürgerlichen Realismus (1962); K. Hoppé: Wilhelm Raabe (1968); H. Ohl: Bild und Wirklichkeit. Studien zur Romankunst Raabes und Fontanes (1968); G. Witschel: Raabe-Integrationen (1969); H. Oppermann: Wilhelm Raabe in Selbstzeugnissen und Bilddokumenten (1970); H. Kolbe: Wilhelm Raabe. Vom Entwicklungs zum Desillusionierungsroman (1981); U. Eisenbeiss: Didaktik des novellistischen Erzáhlens im bürgerlichen Realismus (1985); W. Zirbs: Strukturen des novellistischen Erzáhlens. Studien zum Spátwerk W. Raabes (1986); H. Denkler: Neues über Wilhelm Raabe (1988). Hans Kolbe Rab: →Ráv Ráb, Esztér (Petah Tikva, Izrael, 1899. ápr. 28.—uo., 1982. szept. 7.): izraeli héber költőnő. Apja a város alapítói közé tartozott. Fiatalon a Deganja kibucba települt, férjhezmenetele után pedig mintegy öt évig (1920—1925) Egyiptomban élt. Ezután 1945-ig Tel-Avivban tanított, majd végleg szülővárosába települt.
Az 1920-asévek elején kezdett írni. Lírai költészete az izraeli táj szeretetét sugallja. Képeit, költői hasonlatait, fordulatait a szülőhaza motívumai uralják. Keveset írt, de nagyon ügyelt a költői kifejezőkészség tökéletességére. Versei csöppet sem szentimentálisak, inkább a közéleti költő erőteljes nyelvezete jelentkezik bennük.
Főbb önálló kötetei: Kimsonim ('Bogáncsok', költ.-ek, 1930); Siré Eszter Ráb ('Esztér Ráb költeményei', 1963). O írod.: J. Lihtenbaum: Szofré Jiszraél (1963). Raj Tamás 306
Forrás: Világirodalmi lexikon, 11. kötet