Afrika
Afrika: földrész; Európától D-re, Ázsiától DNy-ra terül el. A Föld második legnagyobb kontinense. T: 30 441 000 km2 * * * * 7 8 (a hozzá tartozó szigetekkel együtt); ebből a kontinens maga 29 821 000 km2, a szigetek összterülete 620 000 km2, az egésznek csak 2%-a.
Földrajzi helyzete A Szuezi-csat. elkészültéig (1869) 120 km hosszúságban összefüggött Ázsiával, tehát az Ovilág három része (Európa-Ázsia-Afrika) egyetlen szárazföldet képezett. Néhány keskeny szoros kivételével széles tengerek és óceánok választják el a többi kontinenstől. E-on a Földközi-t. választja el Európától, amely főként a mindössze 14-22 km széles Gibraltári-szoroson keresztül közelíthető meg, bár Máltán és Szicílián keresztül is könnyű a kapcsolatteremtés. A többi szárazföld nagyobb távolságban van: D-Amerika 2800 km, az Antarktisz 4000 km, E-Amerika 5000 km, Ausztrália 7500 km. Legészakibb pontja a Tunéziában lévő Blanc- v. Abiad-fok (ész. 37° 52'), a legdélebbi a D-afrikai Tű-(Agulhas-) fok (dsz. 34° 52’). Legnagyobb K-Ny-i távolsága: a Hafun-fok (kh. 51° 23') és a Zöld-fok (nyh. 17° 37') között 7600 km. É-D-i irányban 8000 km kiterjedésű, -hoz egyetlen nagy (Madagaszkár, 586 000 km2) és számos kisebb sziget tartozik. A szárazföldi talpazaton kisebb szigetek sorakoznak a part mentén, pl. az Indiai-ó.-bán Pemba, Zanzibár és Mafia; a Földközi-t.-ben Dzserba-sz. A többi nagyobb távolságban csoportokat alkot: az Atlanti-ó.-ból emelkednek ki az Azori-, Madeira-, Kanári-, Zöld-fokiszk., Ascension- és Szent Ilona-sz.; a Guineai-ö.- ben Bioko, Sáo Tomé-sz. és Príncipe helyezkedik el, az Indiai-ó.-ban pedig Mascarenhas-szk., a Seychelle-szk., az Amirante-szk., a Comore-szk. szigetcsoportjai és Szokotra sorolhatók a kontinenshez.
Természeti viszonyok Felszíne, -bán hiányoznak a nagy alföldek, de jelentős terjedelmű magashegységek is alig akadnak. Átl. tszfm.-a (750 m) szerint második a szárazföldek között. Nincs még egy kontinens, amelyen ilyen kis százalékarányban lennének 200 m tszfm.-nál alacsonyabb területek, ami főleg a nagy kiterjedésű, 1000 m körüli magasságban elhelyezkedő fennsíkok gyakori előfordulásával magyarázható. Ebből a szintből emelkednek ki néhol az ősi kristályos kőzetekből álló nagyméretű felboltozódások (pl. Ahaggar), a sasbércek (pl. Ruwenzori, 5119 m) és a kisebb trópusi szigethegyek, valamint a szárazföld legmagasabb pontjait is képező vulkáni kúpok (Kilimandzsáró, 5895 m; Mount Kenya, 5199 m). - felszínének jellemző tulajdonsága a nagy kiterjedésű belső medencék (Niger-, Csád-, Felső-Nílus-, Kongó-, Kalahárimedence) és az azokat elválasztó hátságok, küszöbök (Azande-hátság, Lunda-hátság, Katangaküszöb) váltakozása. Az ész. 10°-tól D-re fennsíkok és peremlépcsőik (É- és D-Guineai-hátság, Bié-fennsík, Damara-föld, Nama-föld, Nagy-Karru-fennsík, Búr-magasföld, Rodgers-lépcső, Matabele-plató, K-afrikai-magasföld, Etióp-magasföld) zárják el a tengerpartoktól a kontinens belsejét. Az angolai Benguela várostól a Vörös-t. partján fekvő Masszava kikötőig húzott vonallal úgy oszthatjuk ketté a szárazföldet, hogy ÉNy-ra a nagyobb kiterjedésű, 450 m átlagmagasságú ún. Alacsony—, míg DK-re a kisebb, de túlnyomórészben 1000 m fölé emelkedő Magas— helyezkedik el. Kialakulása, földtani felépítése. Az afrikai kontinens ősi kőzetek alkotta hatalmas tábla. Felszínének 57%-át prekambriumi kőzetek alkotják. Prekambriumi képződményeinek magja négy kraton: a 2 milliárd éve stabil Ny-afrikai-pajzs (Mauritániától Ghánáig), az Arab-Núbiai-pajzs (Algériától Egyiptomig), a Kongó- és a Kalahári-kraton. Prekambriumi sorozatának nevezetes tagja a 3,2 milliárd éves Fig Tree sorozat Bamberton mellett D—ban, melyben a Föld legősibb élőlényeit, baktériumszerű mikroorganizmusokat találtak. Afrika nagy részét (96%) az ősi Gondvana idős kristályos kőzetekből álló maradványa képezi, amelyre a földtörténeti ó- és középkorban az eltérő jellegű tengeri és szárazföldi üledékképződés következtében különböző rétegek települtek, bár nagy területeken felszínen is megtalálhatók. A paleozoikumi tengeri üledékek elsősorban E- v. Alacsonyára jellemzők. A kambrium és ordovicium időszakban képződött homokkövek a kőolaj alapkőzetét alkotják (Algéria, Líbia). A szilurban lerakodott graptolitos palák is főleg E—bán terjedtek el. Devon üledékek a Szaharán kívül (ahol vaskészleteket is tartalmaznak) a Guineai-ö. mentén is előfordulnak. A karbon időszaki üledékképződés Közép- és Ny-Szaharában, valamint Egyiptomban mutatható ki. Algéria és Marokkó területén szénrétegek is kialakultak ebben az időben. A permben és a mezozoikum elején főleg szárazföldi üledékképződés folyt: pl. ún. karru rétegek rakódtak le D- és K—ban. A függőleges kéregmozgások mellett - amelyek a tengeri és szárazföldi üledékképződést szabályozták - a vízszintes elmozdulások szerepe is fontos. E mozgások közben más lemezekkel ütközve, a szárazföldek akkori peremén hegységképződések játszódtak le. A földtörténet ezen korszakának nagy eseményei azonban alig érintették Afrikat, ami a mai szárazföldnek inkább a feldarabolódás, mint összeolvadás útján történt létrejöttét jelzi. A kaledóniai (ordovicium) hegységrendszer maradványai csupán ENy-Szaharában nyomozhatok, míg a variszkuszi (karbon) mozgások során kialakult szerkezetek az Atlasz hg. egyes részeiben és a Fokföldihg.-ben találhatók meg. Ha a lemezek mozgását nem egymáshoz viszonyítva, hanem a földgömbön elfoglalt abszolút helyzetükhöz képest vizsgáljuk, megállapítható, hogy a még egységes Gondvanalemez és a Föld pólusai egymáshoz képest elmozdultak, s így Afrika mai területe a földtörténet során más-más éghajlati övbe tartozott. Ez magyarázza, hogy a napjainkban forró, trópusi területen idős eljegesedések nyomai mutathatók ki. A felső ordoviciumban jégtakaró borította a Jós (Bauchi)- fennsík környékét, sőt a D-Szahara egy részét is, ahol glaciális, ill. fluvioglaciális üledékeket térképeztek. A permo-karbonban D—ban képződtek glaciális üledékek, ún. tillitek. A földtörténeti középkorban a tengeri elöntés és üledékképződés ismét csak E—ra (a Szaharára, Szudánra és ÉK- Afrikara) jellemző. Az e korból származó, szárazföldön lerakodott rétegek többfelé előfordulnak. D—ban vastagabbak és nagyrészt a felszínen találhatók, E-on viszont csak jelentéktelen vastagságú, de gazdaságilag igen fontos közbetelepülésként vannak jelen (artézi vizet tartalmazó rétegek a sivatagokban). A jura-kréta időszak az egységes D—i ősföld feldarabolódásának, az afrikai szárazföld atlanti- és indiai-ó.-i partvonalának kialakulási kora. A harmadidőszaki tengeri üledékképződés váltakozó kiterjedésű, de az előzőnél kisebb elterjedést mutat (E—, valamint a tengerpartok szegélye). A belső medencékben nagy jelentőségű a tavi üledékek felhalmozódása is. Fontosabb változásokat eredményeztek a tektonikai folyamatok. Az Európa és Afrika között ollószerűen bezáruló Tethys tenger partvidékén ekkor gyúródott fel a fiatal eurázsiai hegységrendszerhez tartozó Atlasz hg. nagyobbik része (2,5%-a a teljes kontinens területének). A D-i szárazföldek szétválási folyamatának továbbélését jelzi a harmadidőszak elején létrejött, de azóta csak jelentéktelen mértékben továbbfejlődött Afrikai-árokrendszer és a hozzá kapcsolódó vulkánosság is. Tűzhányók keletkeztek ebben az időben a Guineai-ö. vidékén (pl. Kamerun, 4070 m), valamint a Szahara közepén is ( \haggar, Tibeszti). A szerkezetképző mozgások negyedidőszak elejére már nagyjából a mai formájára alakították Afrikat. Ezután csupán keskeny parti síkságok képződtek a sok hordalékot szállító folyók környékén, delták épültek, tavak töltődtek fel, a szárazföld felszínét pedig a vízi és szélerózió formálta a mai képére. A pleisztocén éghajlatváltozások hatása ritmusosan megváltoztatta a felszíni folyamatok dinamizmusát és az élővilág képét. E változások elsősorban a szemiarid, arid és szemihumid területeken volt jelentős. A nedves, hűvös időszakaszokban (pluviális) a mai sivatagokban füves sztyepp alakulhatott ki, és főleg a folyóvízi erózió formálta a felszínt; a magas hegységekben pedig jégárak képződtek. A száraz, meleg szakaszokban (arid fázis) a növényzet nélküli sivatag jóval nagyobb méreteket ölthetett és felszínét elsősorban a szél alakította. A tavak és tengerek szintingadozásai is kapcsolódtak az éghajlat változásaihoz. Kontinentális méretekben e hatások az éghajlati ritmusoknak megfelelően a természetföldrajzi övék vízszintes (a hegységekben függőleges) elmozdulását, kiszélesedését v. összezsugorodását eredményezték. Éghajlat. Afrika a Föld legforróbb kontinense. Éghajlatát elsősorban földrajzi helyzete határozza meg, vagyis az, hogy az Egyenlítő két oldalán arányosan helyezkedik el, s területének 95%-a a trópusi övben található. A térítők közötti állandóan magas napállás a passzát szélrendszer, ill. az Egyenlítőtől É-ra és D-re nagyjából szimmetrikus éghajlati területek kialakulását eredményezi. A hőmérsékleti egyenlítő környékén erős és állandó jellegű felszálló légmozgás jön létre, amely rendszeres, nagy mennyiségű esővel jár együtt. A csapadék a leszálló légáramlások öve felé mindkét irányban fokozatosan csökken. Ez a rendszer a Nap látszólagos évi járásának megfelelően az É-i félteke nyarán É, telén D felé elmozdul, aminek következtében az esős öv jún.-ban az Egyenlítőtől néhány fokkal É-ra kezdődik és egyre gyengülve a Szahara D-i szegélyéig nyúlik. Jan.-ban ez a terület száraz, csapadék pedig a D-i féltekén fekvő hasonló földrajzi szélességű Afrikai területekre hull. A csapadékos övnek ez az ingamozgásszerű vándorlása hozza létre az Egyenlítő két oldalán részarányosan elhelyezkedő egy- és kétszakaszos esőöveket, sőt a sivatagokat és a téli esőzésekkel jellemezhető mediterrán éghajlatot is, attól függően, hogy mely évszakban, hányszor és mennyi ideig tartózkodik felettük a felszálló légmozgások esőzónája, a leszálló öv száraz légtömege, ill. a Ny-i szelek öve: a) az Egyenlítő környéke szinte egész évben csapadékos, de két időszak (ápr. és okt.) különösen esős. Ez a mindennapos v. helyesebben a kétszakaszos esők öve, amelyet az állandóan magas hőmérséklet, a kicsiny napi és még kisebb évi hőingás, valamint a levegő állandó magas relatív nedvességtartalma (80-100%) jellemez, b) Ettől D-re és É-ra egyaránt a nyári esők övébe jutunk (egyszakaszos esőöv), ahol az Egyenlítőtől a magasabb szélességek felé távolodva mind a csapadékos időszak időtartama (9-ről 3 hónapra), mind pedig évi összmennyisége (1500 mm-ről 250 mm-re) fokozatosan csökken. A nyár eleji száraz hónapok hőmérséklete magasabb, mint az Egyenlítőn, a hőmérsékleti ingás pedig a szárazsággal együtt növekszik. c) A térítők környékén szinte egész évben a leszálló légmozgások uralkodnak, így itt alakulnak ki a csapadékszegény, száraz zonális sivatagok. A trópusi területeken belül itt a legmagasabb az évi és a napi hőingadozás értéke, legalacsonyabb a levegő páratartalma (10% alatt is lehet), kicsiny a felhőzöttség és igen magas a napsütéses órák száma. A kontinens legészakibb és legdélibb részeit, az Atlasz-vidéket és a Fokfóldet már csak nyáron uralják a forró égöv szárazságot okozó magas nyomású leszálló légtömegei. A féltekéknek megfelelő téli félévben a csapadékot hozó Ny-i szelek öve érinti ezeket a területeket, mediterrán éghajlatot alakítva ki. e) Néhány területen (a guineai partok mentén, ill. DK—ban) a szárazföld és a tenger eltérő felmelegedése, valamint a két elem térbeli megoszlása és földrajzi helyzete következtében a trópusi öv légáramlatai szabályos monszunjelleggel jelentkeznek. Nyáron a tenger felől nedves, télen a kontinens felől száraz és legtöbbször forró szelek érkeznek a partvidékre. A klíma öves elrendeződését a tengeráramlások és a domborzat helyileg módosítja. Afrika D-i és K-i részén (Magas—) a nagy tszfm. következtében környezetéhez képest elsősorban hűvösebb, de
Afrika csapadékviszonyaiban is eltérő hegyvidéki éghajlattípusok alakultak ki. A hideg tengeráramlások (Benguela-, Kanári-áramlás) erősen lehűtik és csapadékszegénnyé teszik partvidéküket, míg Afrika K-i partján a meleg Agulhas-áramlat emeli a hőmérsékletet. - A magas hegységek, a Földközi-t. partvidéke és a Namib-sivatag kivételével az évi középhőmérséklet mindenütt meghaladja a 20 °C-ot. Az Egyenlítő vidékén elérheti a 25-28 °C-ot is, legmagasabbra a Vörös-t. partján emelkedik (Berbera, 29,7 °C). A havi középhőmérséklet max.-a a szaharai Eglab-fennsíkon fordul elő, ahol a 38 °C-ot is meghaladja. A líbiai el-Azízíjában +58 °C-ot mértek árnyékban, mely érték Afrikaban és egyben a Földön is a legmelegebb, a hitelesen meghatározott napi legmagasabb hőmérsékletek között. Az Egyenlítő mentén az évi és napi hőingadozás egyaránt kicsi, de E-ra és D-re haladva mindkettő gyorsan növekszik. Az abszolút hőmérsékleti ingás mértéke az ÉNy-Szaharában meg- Afrika államai haladja a 60 °C-ot. A csapadék térbeli eloszlása nagyon egyenlőtlen. A Kongó-medencében észlelt évi 1500-2000 mm fokozatosan csökken a térítői sivatagok irányában. Legkevesebb az eső az egyiptomi Dakhilah-oázisban (1 mm/év) és a Szívaoázisban (3 mm/év). A kontinens legcsapadékosabb területei a monszunjellegű Guineai-partvidéken vannak, ahol az átlag 4000 mm körüli; a max. 10 170 mm-t Debundzsa állomáson (Kamerun-hegy) észlelték. Vízrajz. A csapadék egyenlőtlen térbeli eloszlása következtében a vízhálózat sűrűsége is szélsőségesen alakul. A legtöbb és egyben a legnagyobb vízfolyás az Egyenlítő-közeli és monszunális tájakon ered. A nagy csapadékú területeket elhagyó folyók vízmennyiségüktől függően v. átvágják magukat a szárazabb vidékeken is (pl. a Nílus), v. pedig elvesznek valamelyik belső medencében (pl. a Chari a Csád-tóban). A sivatagi térszíneken kívül a sztyepp- és a száraz szavannaövben levő medencék is lefolyástalanok. A szárazföld területének 31%-a, összesen 9 millió km2 lefolyástalan. A földtani szerkezet és felépítés következtében az Afrikat körülvevő tengerek és óceánok egyenlőtlen szárazföldi vízgyűjtővel rendelkeznek. Az Atlanti-ó.- hoz kapcsolódik a legnagyobb terület (10,6 millió km2, 36%), az Indiai-ó.-hoz 5,5 millió km2 (18%), a Földközi-t.-hez pedig 4,5 millió km2 (15%). Domborzatának medencés-küszöbös jellegzetessége következtében nagy folyói a peremküszöbök belső lejtőin erednek, összegyűjtik a medencék vizeit, majd a küszöböt áttörve érik el a tengereket. A peremküszöbök külső, óceáni lejtőin rövid, nagy esésű folyók erednek. A csapadékos, forró égövben uralkodó magas hőmérséklet és páratartalom következtében a felszíni kőzetek gyorsan elmállanak, és a durva hordalék hiánya miatt a folyamok medrüket lassan alakítják, esésgörbéjük szabálytalanságai megmaradtak. Az Afrikai folyókat ezért sok zuhatag és sellő jellemzi. Leghíresebbek a Nílus kataraktái, a Livingstone- és Boyoma- (Stanley-)vízesések a Kongón. Csupán a Zambézin 72 zuhatagot számláltak, köztük legnagyobb a 122 m magas Viktória-vízesés. A Föld egész vízerőkészletének 40%-a Afrikaban van. Viszonylag sűrű, de rövid folyókból álló vízhálózata van a mediterrán éghajlatú két hegységi területnek, az Atlaszvidéknek és a Fokföldi-hg.-nek. A folyók vízjárása az éghajlatot tükrözi. Az egyenlítői övben kiegyenlített vízfolyások igyekeznek a tenger felé, az egyszakaszú esők, a szavanna és sztyepp övében a nyári árvizek után a száraz évszakban kisvizek következnek, ugyanúgy, mint a monszunvidékeken. A vízhozam és a vízszint ingadozása a száraz évszak hosszának növekedésével együtt nő. A térítők menti száraz, sivatagos területek folyói a rendszertelen, heves záporok hatására már csak időszakos vízfolyások, ún. vádik. A mediterrán Atlasz-vidéken és a Fokföldön a rövid folyók őszi-téli árvízzel és nyári kisvízzel v. teljes kiszáradással (fiumaratípus) jellemezhetők. A folyókhoz hasonlóan a tavak területi elhelyezkedése is nagyon egyenetlen. Az Afrikai-árokrendszer tavai között vannak Afrika legnagyobb állóvizei is: a Viktória-tó (68 980 km2), a Föld második legmélyebb tava, a Tanganyika-tó (32 900 km2, 1435 m mély) és a Malawi- (Nyasza-)tó (28 480 km2). Jelentősebb méretű, de vízfelületüket évszakosán nagymértékben változtató állóvizek gyűltek össze a féligszáraz éghajlatú lefolyástalan óriási medencékben (pl. a Csád-tó, v. a Ngami-tó a Kalahárimedencében). Növényzet, állatvilág. Afrika életföldrajzi képe szoros kapcsolatot mutat az éghajlattal. A kontinensen keresztül K-Ny-i irányban széles éghajlati, növényzeti és talaj övék húzódnak, amelyekhez az állatvilág jellegzetes társulásai kapcsolódnak. Afrika faunáját az - ^Aethiopis faunabirodalom öleli fel. Ezt a szabályosságot csak a K-i magasfőldek szakítják meg, ahol a domborzatnak megfelelően függőleges övezetesség alakult ki. A trópusi területek övezetes életföldrajzi elrendeződésére Afrika a legjobb példa a Földön. A természetes növénytakaró a következő zónákat alkotja: 1. Trópusi esőerdő. Az Egyenlítő környékén (Kongó-medence, Guineaiö. partvidéke), valamint Madagaszkár K-i tengerpartján borít kb. 2,2 millió km2-nyi területet. Csapadékos (legalább évi 1500 mm) és egyenletesen meleg éghajlatot kíván. A növényzet nagyon sűrű, az erdő szinte járhatatlan. A fényért folytatott küzdelem eredményeképpen egymás felett hat-hét szintben helyezkednek el a különböző igényű fajok (több lombkoronaszint, liánok, epifitonok szintje, cserje-, gyep- és mohaszint). Az esőerdő örökzöld, nincs vegetációs szünet, a fák évgyűrű nélküliek. Nagy a fajgazdagság; jellemzők az ébenfafélék, fikuszok, mahagónifélék. A partokon mangroveerdő tenyészik. Állatvilága különösen a lombkoronaszinten gazdag: emberszabású majmok (csimpánz, gorilla), papagájok, kígyók, gyíkok, hangyák és termeszek. A talajszinten nehéz a járás, csupán a betévedő elefánt és rinocérosz vág csapásokat. Az óriásdisznó és az erdei zsiráf, az okapi kiveszőfélben van. Ragadozója a párduc, a vizekben pedig az Afrikaban mindenütt elterjedt krokodil. A csapadékos esőerdő alatt szerves anyagban szegény, kilúgozott sárgás-vöröses laterittalajok alakultak ki. 2. lombhullató trópusi erdők: a kevesebb csapadékú, párhónapos száraz időszakkal rendelkező területen többé-kevésbé zárt fás vegetációval rendelkeznek (miombó erdő). Jellemző fafajai a fatermetű, kaktuszalakú kutyatejfélék, valamint a →hüvelyesekhez tartozó Afzelia, Isoberlina és Brachystegia fajok. A növény- és állatvilágban számos közös eleme van a szavannákkal. 3. Szavanna. A kifejezetten száraz időszakkal (3-10 hónap) rendelkező övezet ligetes, füves vegetációja lombjukat nem egyszerre elhullató alacsony fákból, cserjékből és évszakosán elszáradó magas fűből áll. Jellemző képét az elszórtan álló 10-15 m magas, ernyő alakú akáciafajok és májomkenyérfák adják. A csapadék menynyiségének megfelelően erdős, fás és teljesen füves jellegű változatai vannak. Ennek megfelelően talaja laterites vörösföld, ill. szervesanyagban gazdagabb sötét szavannatalaj. A folyók mentén galériaerdő, a mocsaras területeken papirusz díszük. Állatvilága különösen emlősökben gazdag: antilopok, zsiráf, oroszlán, leopárd, sakál, hiéna, kafferbivaly, gnú, zebra, elefánt, orrszarvú. Vizeiben krokodil és víziló tanyázik. A madarak közül gyakori a strucc, flamingó, Íbisz és a keselyű. A termeszvárak éppúgy hozzátartoznak a szavannához, mint a pusztító sáskajárások. 4. Sivatagok. A szárazság miatt kopár, foltokban gyér növényzetű terület, ahol csak az oázisokban dús a vegetáció (datolyapálma). Másutt a szárazsághoz való alkalmazkodás különböző formáival találkozhatunk: évelők, pozsgások, geofitonok és efemerek. A tájkép szempontjából legfontosabbak a lygos (Retama), Anabasis és csikófark fajok, ill. D—ban a pozsgás kutyatej félék, a Welwitschia mirabilis (Namib-sivatag) és az aloé. Állatvilága hasonlóképpen szegényes: a legtöbb állat föld alatti üregekben él (ugrólábú rágcsálók, sivatagi róka, kígyók, gyíkok). Fontos a szívós és jól idomítható teve. A körülmények miatt humuszos, málladékos talaj nem alakul ki. Jellemzők a törmelékes váz- és a sós agyagtalajok. 5. A szárazföld ENy-i és D-i csücskében kialakult mediterrán területeket babérlombú és keménylombú örökzöld növényzet jellemzi. Az Atlasz-vidéken tengeri és aleppói fenyő, atlanti cédrus, magyal és paratölgy tenyészik. Az erdőirtások következtében nagy területeket foglalnak el a mediterrán cserjések (a macchia és a garigue). A száraz Sott-fennsíkon fátlan halfafű- és ürömpuszták terjedtek el. Állatvilágában főleg D-európai fajok gyakoriak. A történelmi időkben itt élt nagyvadakat (pl. berber oroszlán) már kiirtották. Jellemző talajai a terra rossa és a szubtrópusi fahéj színű talajok. Fokfóldön az előbbihez hasonló megjelenésű babérlombú növényzet alakult ki, de zömében más fajok alkotják a társulásokat. Sok a bennszülött faj, de gyakoriak az Ausztráliában is ismert próteafélék is. A csapadékosabb lejtőkön díszük a “Knysa”-erdő. Feltűnően gyakoriak az erikafélék. 6. A hegységek területén kialakult függőleges övezetesség mintapéldája az Etióp-magasföldön tanulmányozható. Afrika számos tájának természeti egyensúlyát még nem borította föl az ember gazdasági tevékenysége. így lehetőség volt nagy nemzeti parkok, vadvédelmi területek (ang. game reserve) és védett erdők (ang. forest reserve) kijelölésére. A nemzeti parkok közül az első és egyben legismertebb a D—i Krüger Nemzeti Park (T: 19 000 km2). Az 1960-as években a felszabadult országok erősen szorgalmazták a védett területek létesítését, kibővítését, amelynek eredményeképpen a nemzeti parkok száma 1985-ben Afrika országaiban a következőképpen alakult: Algéria: 2, Angola: 3, Bénin: 1, Botswana: 4, Burkina Faso: 1, Burundi: 5, Csád: 1, Dél-afrikai Köztársaság: 7, Elefántcsontpart: 4, Etiópia: 1, Gabon: 3, Kanári-szigetek: 1, Kenya: 13, Kongó: 1, Közép-afrikai Köztársaság: 3, Kamerun: 4, Malawi: 2, Madagaszkár: 2, Mali: 1, Marokkó: 2, Mozambik: 1, Namíbia: 3, Ruanda: 2, Szenegál: 1, Szudán: 1, Tanzánia: 9, Uganda: 3, Zaire: 7, Zambia: 4, Zimbabwe: 11. Nagytájak. 1. Atlasz-vidék. Szinte minden természetföldrajzi vonását tekintve eltér az Afrikai sajátosságoktól, idegen elem a kontinens területén. A 2200 km hosszú és 300-400 km széles Atlasz hg. és peremterületei tartoznak ide. Az egyetlen terület Afrikaban, amely a harmadidőszakban felgyűrt eurázsiai hegységrendszer része. Éghajlata mediterrán jellegű, amely igazán csak a partokon típusos kifejlődésű. A hegységek belsejében inkább a hideg telű, forró nyarú kontinentális v. éppen a hűvös hegyvidéki éghajlat uralkodik. Növényzete ennek megfelelően örökzöld kemény- és babérlombú erdő (amelyet sokfelé erősen kiirtottak), a macchia, ill. a kontinentális halfafűsztyepp. Állatvilága is inkább D-Európáéhoz hasonlítható, talajai közül a vöröses terra rossa emelhető ki. - 2. Szahara. A kontinens É-i térítő menti zonális sivataga. Határát az évi 100 mm-es csapadékátlag izovonala jelzi. Legfőbb tulajdonsága a nagyfokú szárazság, erős napi és évi hőmérséklet-ingadozás, sok napsütés. Felszínét szikla-, kavics-, homok- és agyagsivatagok borítják. A kevés és rendszertelen esőzések miatt állandó vízfolyása
Afrikai nyelvek
I. Szudán-Guineai
8. volof
15. joruba (az átmenő Nílus kivételével) nincs. A növényzet igen ritka, sok az efemer és xerofita faj. Csak az oázisok tűnnek ki gazdagabb vegetációval. - 3. Szudán. Természetföldrajzi értelemben a sivatagtól az őserdőkig terjedő, az Atlanti-ó. és az Etióp-magasföld közötti átmeneti tájöv. Domborzatilag a Szenegambiai-síkság, a Niger-, a Csádtó és a Felső-Nílus-medencéjére, valamint a köztes hátságokra terjed ki. Éghajlatát az egyszakaszos, D-ről É felé haladva időben és évi összmennyiségben egyaránt csökkenő csapadék jellemzi. A szárazság hosszának és mértékének megfelelően növényzete a nedves, a száraz szavanna és a trópusi sztyepp. - 4. Guineai-partvidék. A hasonló nevű öböl É-i és D-i partján 3000 km hosszan, néhány száz km szélesen húzódó, a kristályos kőzetekből álló peremi hátságoktól a tengerig lejtő sáv. Az öböl zugában a jelentős harmadidőszaki vulkánosság eredményeképpen a tengeren szigetek, a szárazföldén hegységek keletkeztek. Egységességét a csapadékos monszun éghajlat adja meg. Uralkodó növényzete 83. jaka 107. jao a trópusi esőerdő és lombhullató erdő. - 5. ÉK- Afrika v. Abesszomália. Szudán és a Vörös-t., ill. az Indiai-ó. közötti vidék, amely felépítésében jelentősen eltér szárazföldi szomszédaitól. A Szomáli-fsz. inkább Arábiával rokon száraz, sivatagi, félsivatagi terület. A kristályos kőzetekre itt másodidei tengeri üledékek rakódtak rá. A harmadidőszaki kéregmozgások hatására hatalmas törésrendszer (Afrikai-árok, Szír-Arab-árok) keletkezett, és a hozzá kapcsolódó tűzhányó-tevékenység a Föld egyik legnagyobb kiterjedésű bazalttakaróját, az Etióp-magasföldet hozta létre. Területén szabályosan fejlett függőleges övezetesség alakult ki. - 6. K-Afrika. Az Afrikai-árokrendszer két ága között elterülő magasföldek és ennek az Indiai-ó.-ig hajló vidéke. A szárazföld legnagyobb, tektonikus eredetű tavai és a legmagasabbra emelkedő, főleg vulkáni eredetű hegyek hazája. Egyenlítő menti földrajzi helyzete ellenére a nagy tszfm. miatt a szavannákra emlékeztető éghajlata, növény- és állatvilága van. Esőerdők csak a magas hegyeken találhatók meg, amelyek 3000 m felett bambuszdzsungelekbe, kis levelű törpe erdőbe, majd feljebb üstökös fákból álló (aggófüvek, lobéliák) növényzetbe mennek át. - 7. Kongómedence. A peremküszöbökkel határolt óriásmedencék legszebb Afrikai példája. A nagy csapadékú, jellegzetesen egyenlítői éghajlatú, esőerdőkkel, ill. a peremeken szárazerdőkkel borított térszínt a Kongó vízrendszere kapcsolja egységbe. A sivatagok után Afrika legritkábban lakott nagytája. - 8. D-Afrika. A Zambézi és a Cunene f.-k torkolatához húzott vonaltól D-re fekvő terület. A keskeny parti síkságból meredek lépcsővel kiemelkedő kristályos kőzetekből álló magasfóldek a központi, lefolyástalan, száraz Kalahári-medencét ölelik körül. D-i sarkában a Fokfóldi-hg. variszkuszi láncai húzódnak. Ny-ról hideg, K-ről meleg tengeráramlások, a nagy függőleges tagoltság és a trópusi-szubtrópusi légtömegek egymást váltó hatása következtében éghajlata és ezzel együtt az életföldrajzi képe mozaikszerűen változatos. - 9. Madagaszkár. A széles Mozambik-csat. választja el a Föld ötödik legnagyobb szigetét -tói. Szerkezete a kontinenséhez nagyon hasonló. K-i és központi részét ősi kristályos kőzetekből álló magas, letarolt fennsík képezi, amelyre harmadidőszaki tűzhányók telepedtek. Ny-on a másodidei tengeri üledékeken kiformált lépcsővidék fokozatosan hanyatlik a parti síkság irányában. A domborzat éghajlatmódosító hatására K-en nedves őserdő díszlik, a fennsíkon szavanna, a Ny-i partvidéken száraz sztyepp és félsivatag alakult ki az egyre fogyó csapadék hatására. Növény- és állatvilága különleges, sok a bennszülött faj.
Népesség Afrika lakosságának száma 1600 k. Európáéval volt egy szinten (kb. 100 millió), majd a rabszolgakereskedelem s a gyarmatosító háborúk miatt három évszázadon át alig nőtt (1900: 120 millió). A 20. sz.-ban a népesség természetes szaporodása egyre gyorsuló irányzatot mutat, és az 1970-es évek óta évi 3%-os ütemével az összes többi földrészt megelőzi. A születéskor várható élettartam -bán a legalacsonyabb (kb. 50 év), a gyermekkorúak aránya pedig a legmagasabb valamennyi kontinens között; ez a demográfiai robbanás nagyon lassú csillapodását vetíti előre. A népesség száma 1950-1990 között 200 millióról 650 millióra nőtt, 2000-re pedig várhatóan eléri a 870 milliót. Ez a természeti erőforrások fokozott megterhelésével és az élelmezési helyzet további romlásával fenyeget, s komoly akadálya a gazdasági fejlődésnek. - A népesség területi eloszlása rendkívül egyenlőtlen, az átl. ns. (1990-ben 21 fő/km2) nagy szélsőségeket takar. A sivatagi és félsivatagi övék lakatlanok v. gyéren lakottak, és igen alacsony az esőerdőöv népsűrűsége is. A talaj termékenységén és az éghajlati adottságokon kívül a termelési hagyományok, a gazdálkodási módszerek okoznak eltéréseket a népesség eloszlásában. Az egyiptomi Nílus-völgy Földünk legsűrűbben lakott folyami oázisvidéke (1000-1500 fő/km2). Az agrárnépesség nagyfokú koncentrációja jellemzi a Viktória-tó É-i partvidékét, Ruandát és Burundit, valamint Nigéria D-i részét. Határozott ipari népességtömörülés jelei D—ban, valamint egyes bányavidékeken és a nagy kikötővárosok környékén mutatkoznak. - Afrika kereső lakosságának 64%-a mg.-ból él, kb. 70%-a falvakban lakik (1988). A falusi településtípusok az uralkodó gazdálkodási módhoz igazodtak. A sivatagi-félsivatagi nomád pásztorkodáshoz és a vadászó-gyűjtögető életmódhoz mozgékony települések és hajlékok tartoznak. A földművelők vidékenként különböző magányos v. csoportos falusi településeken élnek. Hajlékaik a klímához és az elérhető természetes építőanyagokhoz alkalmazkodtak. É—ban, de Ny- és K-Afrika szárazabb vidékein is az agyagból, vályogtéglából v. kőből épült, lapos tetejű, kocka alakú házak terjedtek el. A szavannaövben az agyagfalú, henger alakú, zsúpfedeles kunyhók, az esőerdők övében a négyszögletes alaprajzú, gallyakból, levelekből készült hajlékok a leggyakoribbak. A nagycsaládok és nemzetségek kunyhói a falvakban, de olykor a városokban is külön csoportokban rendeződnek. A földrész városai - É— kivételével - nem tekintenek vissza nagy múltra, és csak kivételesen (pl. a nigériai joruba és hausza földön) régebbiek a gyarmatosítás koránál. A gyarmati idők városai jórészt a tengerparton fejlődtek ki, középületeik európai stílusjegyeket hordoznak. A falusi térségek relatív túlnépesedése az 1960-as évektől felgyorsította a városodási folyamatot, s nyomornegyedekkel övezte a terebélyesedő metropolisokát; e folyamathoz sok helyütt a közbiztonság romlása s a polgárháborús állapotok, éhínségek is hozzájárultak. Afrikanak a Szaharától D-re eső államaiban a városi lakosság egy része szüntelenül cserélődik. A gazdaság szűk modern szektora ti. csak átmeneti, kiegészítő jövedelmet nyújt, és a szakképzetlen idénymunkások időről időre visszatérnek családjukhoz, falusi lakhelyükre (vándormunka-rendszer). Afrika lakossága embertani szempontból igen sok átmenetet, kevert típust mutat, amelyek tud.-os rendszerezése máig sem egyértelmű. Az europid emberfajtához (nagyrasszhoz) a kontinens lakosságának 1/5-ét jelentő É-afrikai arabok és berberek tartoznak. Ide számíthatók a gyarmati időkben főleg D—ban letelepedett európai (kb. 6 millió) és indiai (kb. 2 millió) bevándorlók is. A Szaharától D-re élő népesség a negrid emberfajtához, főként a és bantuid rasszhoz tartozik; külön kis létszámú negrid rassznak tekinthetők a nilotidok, valamint az őserdei szórványokban élő paleonegridek és bambutidok (pigmeusok). Az Etióp-magasföld és a Szomáli-fsz. lakóinak jelentős részét a legtöbb kutató külön etiopid (europo-negrid) nagyrasszként különbözteti meg. A DNy—ban vadászó-gyűjtögető szán (busman) és pásztorkodó koikoin (hottentotta) csoportok önálló koiszanid emberfajta képviselői, jóllehet lélekszámúk alig 100 000-re olvadt. Madagaszkár középső és K-i részén a maláj eredetű mongolid embertípus jelenik meg.
Néprajz Az Afrikai etnikumok száma 3000 körüli. Mintegy 2000 nyelvet beszélnek, s mivel igen eltérő ökológiai és klimatikus viszonyok között élnek, hagyományos kultúrájuk is nagyon változatos. Földrajzi, nyelvi, etnikai, történeti és politikai szempontból számos övezetre oszthatók fel. E felosztás az —kutatás különböző központjaiban más-más elveken és kutatási eredményeken alapul, ezért Afrika egységes regionális szerkezete nem meghatározható. - A régészeti kutatások Afrikaban tárták föl az emberiség eddigi legrégibb nyomait. D- és K—ban 1-4 millió éves, szerszámkészítő előemberek leletei kerültek napvilágra. Kb. 35 ezer évvel ezelőtt, a középső kőkorszak idején már az egész kontinens benépesült. A legrégibb leletegyüttesek kora és a középső kőkorszak között Afrikaban mindmáig nem mutatható ki az ember jelenléte. A homo sapiens tehát pontosan nem ismert módon, másodlagosan jelent meg a kontinensen. A pleisztocén végi (kb. 10 000 évvel ezelőtti) leletek alapján már Afrikai fajok különböztethetők meg. így a koiszan rassz a Szaharától és Szudántól egészen D—ig, valamint a negrid rassz az egyenlítői Afrika Ny-i részén alakult ki. A Kr. e. 5000 és 2500 közé eső időszak második feléből származó szaharai és D—i sziklarajzok tanúsága szerint e népek zsákmányoló-vadászó életmódot folytattak. A Kr. e. 3. évezredtől már a Ny-Afrikai erdővidék is benépesült. A Kr. e. első évezredből a K-afrikai-árok menti helyeken és magasföldeken földművelő kultúrák nyomaira bukkantak. Ny—ban (EK-Nigéria) a terrakotta szobrairól nevezetes Afrika^>Nok kultúra jelentette a fejlődés tetőpontját (Kr. e. 900-Kr. u. 200). Kb. a kér. időszámítás kezdetén kezdődhetett a bantu nyelvű népek terjeszkedése. A mai kameruni-nigériai határ vidékéről indulva a mai Kongót, Zaire É-i részét, majd Közép-, K- és D-Afrikat is jórészt meghódították, visszaszorítva az őslakos pigmeus és koiszan népességet. - Az Afrikai népek életmód szempontjából igen változatos képet mutatnak. A zsákmányoló (gyűjtögető-vadászó) életmód ma már csak néhány csoportra jellemző. Sztyeppi zsákmányolok a →busmanok, a K-Afrikai →hadzapik és más törzsek, őserdei gyűjtögető-vadászó életmódot folytatnak a →pigmeusok. Ez utóbbiak életformája a legkezdetlegesebb mind közül. A férfiak vadászattal foglalkoznak, míg a növények és az apróbb állatok gyűjtögetése a nők és a gyermekek feladata, bár hajtóvadászat esetén ők is csatlakoznak a férfiakhoz. Jellemző a 20-40 fős rokon családokból álló horda mint a társadalom legfelsőbb szintje. Vallási képzeteikben a természeti környezetnek, az állatok kibékítésének, ill. az állatokkal való jó kapcsolatnak, esetleg a velük való rokonságnak van nagy szerepe. - Az állattenyésztés már több etnikum kizárólagos v. fő foglalkozása. Legjellemzőbbek az É- és K-afrikai pásztorkultúrák, de képviselőik Ny—bán (pl. -ifidbe) és D—ban (pl. →herero) is előfordulnak. É—ban a kecske, a juh és a teve, a Nílus völgyében és K—ban a szarvasmarha a fő háziállat. A pásztornépek legnagyobb arányban Szudán, Etiópia, Szomália, Kenya, Tanzánia, Ruanda és Burundi területén élnek. Két fő csoportjuk a →nílusi népek (silluk, dinka, nuer, turkana, kalendzsin, maszai) és a →kusita népek (szomali, oromo stb.). A K—i pásztornépekre jellemző a társadalom korosztályokra való felosztása, ill. ezen belül az idősebb nemzedék hatalma. A fiatal harcosok gyakran a közösség keretein kívül élnek, felnőtt korosztályba (24-26 év) lépésükig aktív politikai szerepet nem játszhatnak, családot nem alapíthatnak, néha (pl. a →maszaik) lokálisan is elkülönülnek. Vallási rendszerükre jellemző az őskultusz, melynek központi alakja a teremtő “ég-isten”. - Afrikaban a földművelő életforma a leggyakoribb, amely ált. kiegészül vadászattal, halászattal, állattenyésztéssel (szarvasmarha, kecske, juh, baromfi, néhol sertés, a szárazabb vidékeken szamár, ritkán ló). A termesztett növények elterjedésük és eredetük szerint több csoportra oszthatók. A legfontosabbak: 1. Szudáni komplexum: kölesfélék (Pennisetum spicatum), cirok (Sorghum), afrikai rizs (Oryza glaberrima), hüvelyesek (Glycine subterranea, Kerstingiella geocarpa), guineai jamsz (Dioscorea rotundata), tökfélék (Telfairia occidentalis, Lagenaria siceraria), görögdinnye (Citrullus lanatus), tamarindusz (Tamarindus indica), kóla (Cola acuminata), gyapot (Gossypium herbaceum), olajpálma (Elaeis guineensis), szezám (Sesamum indicum) stb. - 2. Eurázsiái kultúrák, egyiptomi és maláj-polinéz közvetítéssel: különböző hüvelyesek, répa-, retek-, káposztafélék, datolya, füge, banánfélék, mandula, szegfűszeg, bors, ánizs, köményfélék, koriander, kardamomum, hagyma, fokhagyma, uborka stb. Ezek kiegészülnek a főleg E- Afrikaban elterjedt, de részben Fekete—ba is eljutott görög-római közvetítésű kultúrákkal: ázsiai kölesfélék, kalászosok, gyümölcsfák (alma, körte, sárgabarack, őszibarack, gránátalma, cseresznye, citrus- és szilvafélék), fűszernövények (majoránna, mentafélék, rozmaring, mustárfélék, olajfa), mangó, gyömbér, rizsfélék, taro, jamsz, kenyérgyümölcs, kókusz stb. - 3. Amerikai kultúrák: kukorica, hüvelyesek, manióka, édesburgonya, földimogyoró, ananász, úritök, paradicsom, paprikafélék, papaja, avokádó, guajava, kakaó, dohány. Mindezeket olyan —szerte elterjedt, etiópiai eredetű növényféleségek egészítik ki, mint a kávé, az abesszin banán (Ensete edulis), korakánköles (Eleusine coracana), ricinus stb. Az Afrikai földművelésben a kapás, területváltó, égetéses-irtásos módszerek uralkodnak. Igavonó állatok híján ekét csak Szudán és Etiópia egyes vidékein használnak. Az öntözés, trágyázás, belterjes állattartás is csak szórványosan fordult elő a gyarmatosítás kora előtt. A földműves életformához kapcsolódó társadalmi és politikai szervezet sokkal összetettebb, mint a zsákmányoló és a pásztorkultúrák esetében. Az afrikai földművelők hagyományosan főként önellátásra termeltek. A termelés és elosztás alapvető egységét a kiterjedt család képezte, amely egyben vallási és politikai szervezetként is működött. Jellemzője a viszonylagos gazdasági egyenlőség; a piac lokális cserekereskedelemre épül, a pénzhasználat ritka és legtöbbször rituális jelentőségű. A munkaszervezetre jellemző a kölcsönös segítségnyújtás; a bérmunka a hagyományos rendszerben ismeretlen. A központi hatalmi szervezet e társadalmakban hiányzik. A társadalomszervezet az anya- v. apaági leszármazási csoportokon (ágazat, nemzetség) alapul, a politikai hatalmat ezek idősebb férfitagjai gyakorolják. Maga a hatalom ritkán terjed túl az adott közösség keretein. Ugyanakkor azonban e földműves társadalmakból alakult ki a fekete—i államalakulatok (királyságok, városállamok) többsége is. Skálájuk a pár ezer fős államkezdeményektől a milliós nagyságrendű birodalmakig terjed. Az uralkodó politikai hatalmának mértéke is eltérő volt. A →sillukők királya pl. csak vallási-rituális hatalommal rendelkezett, míg a -Ugandák, →zuluk stb. uralkodóinak valós despotikus hatalmuk volt. Ezek a királyok többnyire a meghódított alattvalóktól élesen elkülönülő - néha örökletes - arisztokrácia köréből kerültek ki. Egyes Afrikai államok (pl. a Dzsukun, a Nupe, a Bornu Birodalom, Bénin v. a Kongói Királyság stb.) jól szervezettek voltak, fizetett hivatalnokréteggel, adózással, közig.-sal, katonasággal, magas szintű munkamegosztással stb. rendelkeztek. Esetükben már megjelent a távolsági kereskedelem, a rabszolgaság intézménye. Másutt, főleg Ny—ban (pl. →jorubák, →mendék) a férfiak titkos társaságai a helyi hatalom valós birtokosai. Ritkábban ugyan, de hasonló szerepű női társaságok is előfordultak. Feladatuk mindkét esetben a közösségi rend fenntartása volt. A földművesek vallási rendszereire a földkultusz és az ősök tisztelete a legjellemzőbb. Kultúrhéroszaik is ált. ősökként jelennek meg. Az államalakulatok, birodalmak uralkodóival kapcsolatos mítoszok és kultuszok is elterjedtek. A gyarmatosítás során kialakult Afrikai országok nagyon eltérnek a hagyományos államalakulatoktól, mivel a legtöbb esetben nem követik a kulturális, etnikai és nyelvi határokat. Afrika kapcsolódása a modern világhoz és a nemzetközi gazdasági életbe lényeges változásokat idéz elő népei életében. Megszűnt a hagyományos társadalmak viszonylagos homogenitása és egyenlősége, megnőtt a társadalmi mobilitás, kialakultak az elitek, megnőtt az egyéni teljesítmény szerepe. Az erőteljes urbanizáció révén korábban ismeretlen mértékű etnikai keveredés ment végbe, sajátos integrációs és bomlási folyamatok zajlottak le, ill. zajlanak napjainkban is. Nyelvek. Az Afrikai népek törzsi-nemzetségi szerveződése és a legutóbbi időkig tartó viszonylagos elszigeteltsége a nyelvek és nyelvjárások példa nélküli sokszínűségét eredményezte {→afrikai nyelvek). A kb. 2000 nyelv osztályozása mindeddig kidolgozatlan. A jól elkülöníthető afroázsiai nyelv- családba az E—i arab és berber, valamint a szomáli és egyes etiópiai (kusita) nyelvek tartoznak. Egymással közeli rokonságban állnak az Egyenlítőtől D-re mindenütt elterjedt bantu nyelvek, és egyértelmű a DNy—i koiszan nyelvcsalád különállása is. A szaharai-szudáni-guineai térségen belül viszont erősen eltérő nyelvek és nyelvcsaládok (Ny-atlanti, mande, kru, kva, gur, szongai, adamava, csádi, nilota stb.) alakultak ki. Madagaszkár lakóinak nyelve, a malgas, a maláj-polinéz nyelvcsalád maláj ágába sorolható. Afrika D-i részén az indoeurópai nyelvek közé tartozó →afrikaans nyelvet beszélik. - Afrikaban az etnikai szétaprózottság már a gyarmatosítás előtti időkben közvetítő nyelvek létrejöttéhez vezetett; ezek közül a szuahéli három országban (Kenya, Tanzánia, Uganda) hiv. nyelv rangjára emelkedett. A Szaharától D-re, Afrika legtöbb államában azonban a hiv. nyelv közvetítő, közig.-i, oktatási stb. szerepét az egykori gyarmatosítók nyelve (angol, francia, portugál) tölti be. Az etnikai elterjedés-területeket átszelő mesterséges államhatárok politikai viszályok és szeparatista törekvések csíráját hordozzák magukban.
Vallások Afrika népei három fő vallási rendszer követői: ősi vallásaik, az →iszlám és a →kereszténység hívei. Számszerű megoszlásuk az elmúlt 40 év során arányaiban keveset változott: a kereszténység csekély mértékű előretörését és a hagyományos vallások hasonló visszaszorulását jelzi. Különböző források összesített adatai szerint e megoszlás a következőképpen alakult: az 1950-es évek eleje: 73 millió “pogány”, 25 millió muszlim, 20 millió kér.; 1975 k. rendre 98 millió, 56 millió, 52 millió. A fő tendencia változását azóta - konkrét adatok híján csak föltehetően - az iszlám valamelyes térhódítása jellemzi. - Az ősi vallási rendszerek két fő - törzsi-nemzetségi és politeisztikus-állami - alrendszerre tagolhatok. Az előző archaikusabb típusú, többet megőriz a természeti erőkhöz, az állat- és növényvilághoz, eredet- és teremtésmítoszokhoz fűződő hiedelmekből. Fő működtető ereje a lélekhiten (→animizmus), valamint a →totemizmuson alapuló őskultusz. Ennek főbb megnyilvánulásai a megfelelő áldozatok (étel-, ital-, állat-, régebben és ritkán emberáldozatok) bemutatása, valamint a hozzá sok szállal kapcsolódó beavatási szertartások, mágikus eljárások, titkos társaságok, varázslók és azok testületéi stb. A bantu nyelvű népeknél pl. különféle teremtő erőkre vezetik vissza az ember származását. Ilyenek az ősatya, aki néha maga az égisten; az ősanya; az ősi emberpár; a páros természeti jelenségek (föld-ég, nap-hold stb.); valamely teremtő istenség; ritkábban maga a természet (hegy, erdő v. víz). E vallási képzeteknek és a hozzájuk tartozó kultikus gyakorlatnak vannak közös vonásai, de nem alkotnak összefüggő, hagyományos ideológiai rendszert, (még →afrikai népek mitológiája) - Az iszlám két fő irányból jutott el Fekete—ba: tengeren az Indiai-ó. felől, szárazföldén Egyiptomból és E—ból a karavánkereskedelem útvonalain. K—ban a 10., a szudáni övezetben és Ny- Afrikaban a 11. sz.-ban tett szert döntő befolyásra, s ma is ezeken a területeken rendelkezik meghatározó szereppel, másutt csak szórványokban fordul elő. A K—i partvidék E-i részét arábiai, D-i szakaszát perzsa eredetű muszlimok kolonizálták. Zanzibár pl. az iszlám egyik számottevő központjává vált. Szudánban és Ny—ban erőszakosabb volt a terjeszkedés. A mai Szenegál és Niger közötti középkori Ghána népeit tűzzel-vassal térítették a 10-11. sz. folyamán, 1076-ra teljes egészében az iszlám vált uralkodóvá. A 17. sz. elejéig Ny- Szudánban Timbuktu volt a meghatározó muszlim központ. A síiták kizárólag K—ban fordulnak elő. - A kereszténység a Római Birodalom idején nem jutott el Afrikaba; csak Etiópiában, Merőé királyságban 1504-ig maradt fenn. Ugyanebben az időben kezdődött a katolicizmus (portugálok) térhódítása Ny- és K— partvidékén: Kongó állam királya 1491-ben, a zimbabwei Monomotapa uralkodója 1561-ben tért meg. A holland prot. egyház a 17. sz. elejétől Ny—ban terjeszkedett rövid ideig, majd a század közepétől D—bán tartósan. A r. k. egyház a kontinens minden területén folyamatosan jelen van, erőteljesebb térítő tevékenységet a 18-19. sz.-ban fejtett ki. K—ban a 19. sz. közepétől Tanganyikában a német (ev. és kát.), Kenyában a brit (anglikán) egyház jutott fontos szerephez. A francia eredetű Fehér Atyák fő tevékenységi területe a Kongó-medence és a Nagy-tavak vidékén a mai Ruanda és Burundi térsége. D—bán számos kér. egyház térített egyidejűleg: a metodisták Fokfóld és Natal, a presbiteriánusok Lovedu vidéke, az anglikán egyház a kosza fejedelemségek, az amerikai misszionáriusok a zulu királyságok, a svájci kálvinisták Transvaal, a német lutheránusok DNy—, a francia evangélisták a mai Zimbabwe területein voltak a legaktívabbak. - Fekete—bán a kereszténység és a helyi vallási rendszerek kereszteződéséből számos új, önálló egyház, szekta, profetikus tömörülés és kultusz jött létre. Jelenleg (1992) az alábbi keresztény irányzatok vannak jelen: katolicizmus (41 szerzetesrend és más szervezet); protestantizmus-anglikánok (12 egyház és szervezet); evangélikusok (58 regionális és missziós szervezet); metodisták (12 szervezet); presbiteriánusok (14 szervezet); reformátusok (7 szervezet); baptisták (16 szervezet); kongregacionalisták (4 szervezet); kvékerek (4 szervezet); pünkösdisták (11 szervezet); mennoniták (3 szervezet); Jehova tanúi (1 szervezet). A keleti kereszténység képviselői közül: monofiziták (2 egyház); ortodox kereszténység (4 egyház); görög katolikusok-unitáriusok (6 egyház). Ezenkívül jelen van még 22 különféle, számottevő hagyományokkal rendelkező bibliai és missziós társaság, valamint független egyház. A különféle helyi, néha csak egy-egy etnikumot v. annak részét átfogó szinkretikus kér. v. félker. szerveződések száma napról napra változik.
Gazdasági élet Afrika a Föld népességének 12%-át képviseli, a világtermelés értékéből azonban csak kb. 3%-kal részesedik. A gyarmati időkben kialakult kétarcú társadalom és gazdaság fejlesztéséhez Afrika túlnyomó részén sem tőke, sem szakképzett munkaerő nem áll rendelkezésre. Az Afrikai államok függetlenné válása óta eltelt évtizedek központosító gazdaságpolitikai kísérletei számos országban kudarchoz, az amúgy is szűk tőkés árutermelő szektor hanyatlásához vezettek. Afrika a harmadik világ legelmaradottabb térsége, amelynek fejlődési távlatai - néhány ország kivételével - kevéssé reménykeltők. Területén két nagy gazdaságföldrajzi egység különül el: É-Afrika (Arab—) etnikai s kulturális szempontból csaknem homogén és gazdaságilag viszonylag fejlettebb, mint a Szaharától D-re elterülő, sokrétűen differenciált és igen elmaradott trópusi Afrika. Többmilliós európai származású telepesrétege és kiemelkedő gazdasági fejlettsége révén különleges helyzetben van a Dél-afrikai Közt. Mezőgazdaság. Afrika területének csaknem 1/4-e földművelésre alkalmas. Az 1988. évi adatok szerint a szántók és ültetvények Afrika 6%-át foglalják el; ez valamennyi kontinens közül a legalacsonyabb arány. Állandó művelés csak a mediterrán partokon, a Nílus-völgyben, D—bán és trópusi Afrika néhány sűrűn lakott, különösen termékeny vidékén fordul elő. Az esőerdő- és a szavannaövben a hagyományos kapás-szúróbotos földművelés különböző formái (talajváltó gazdálkodás, bozótugar-váltógazdálkodás), a természetes növénytakaró felégetésével, majd néhány évi művelés után, a talaj kimerülése nyomán kényszerű tartós ugarolással járnak. E gazdálkodási formák rendszerint még mindig közösségi földtulajdonnal kapcsolódnak össze. A föld magántulajdona és a kisparaszti gazdálkodás csak E- Afrikaban és az árutermelésbe erősen bekapcsolódott körzetekben vált általánossá; D—t pedig a fehér telepesek tőkés farmgazdaságai jellemzik. Az exportra termelő nagy ültetvények mindig szűk területre korlátozódtak, és szerepüket az 1960-as évek óta jórészt parasztgazdaságok vették át. A mg. műszaki színvonala rendkívül elmaradott. A megművelt területnek csupán 6%-át öntözik, és a műtrágyafelhasználás (1985-ben 10 kg/ha) világviszonylatban a legalacsonyabb. Afrika a világ gabonatermeléséből 6%-kal részesedik, és a Dél-afrikai Közt, kivételével valamennyi állam gabonabehozatalra szorul. A mg. fejlesztése és az élelmiszer-termelés évtizedek óta nem tart lépést a népesség számának növekedésével, ami az élelmezési helyzet súlyosbodásához és éhségövezetek kialakulásához vezetett. Az állattenyésztés az Afrika 1/4-ét elfoglaló természetes legelőket hasznosítja, a földművelő körzetekben legfeljebb kiegészítő jelentősége van (sertés- és baromfitartás). A félsivatagok és száraz szavannák nomád-félnomád pásztorkodása elkülönül a földműveléstől; az állomány tekintélyes létszáma ellenére árut alig termel, viszont a túlzott legeltetés révén a növénytakaró pusztulásához és elsivatagosodáshoz vezet (Szahel). Erdőségeiben az értékes nemes fafajok kitermelése rablógazdálkodás-szerűen folyik, a szavanna fáit pedig tüzelőnyerés végett irtja a lakosság. Afrika számos országa árutermelő mg.-ának exportcikkeivel vesz részt a nemzetközi munkamegosztásban, a kontinens szerepe azonban alig néhány termék esetében számottevő. Az ipar Afrika kereső lakosságának 1/6-át foglalkoztatja, ennek azonban csak töredéke jut a gyáriparra. Világgazdasági jelentősége csupán a 20. sz. folyamán kibontakozott bányászatnak van (ld. táblázat). A vezető iparágak az erdő- és mg.-i, valamint ásványi nyersanyagok elsődleges feldolgozását végzik (pl. fűrésztelepek, ércdúsítók, színesfémkohók). A tömegfogyasztási cikkek előállítása messze elmarad az igényektől, így a kézműipar szerepe a lakosság ellátásában továbbra is nélkülözhetetlen. Számos üzem külföldi technikával és importált alkatrészek felhasználásával a jómódú városi rétegek számára gyárt luxuscikkeket. A termelőeszközök előállítása a Dél-afrikai Közt, kivételével jóformán hiányzik az iparszerkezetből. Afrikara esik a világ vízenergia-potenciáljának 1/4-e; a világ villamosáram-termeléséből viszont alig 2%-kal, cement- és acéltermeléséből 1%-kal részesedik. A közlekedés és távközlés fejletlensége a Dél-afrikai Közt, kivételével egész Afrikara jellemző, és a gazdasági fejlődés komoly akadályát jelenti. A vasútvonalak hossza 1990-ben nem egészen 100 000 km, átl. sűrűsége 3,3 m/km2. Trópusi Afrikaban a vasutak jobbára- keskeny nyomtávúak, műszaki állapotuk elavult. Főként a tengerpartok közelében épültek az exportcikkek szállítására szolgáló, egymással hálózattá nem kapcsolódó vonalak. A korszerű tengeri kikötők építése messze elmaradt az igényektől. A szárazföldi teherforgalom zöme a közutakon bonyolódik le, ezek hálózata azonban gyér (50 m/km2), és csak kb. 1/6-a állandóan járható. Afrikara a világ személygépkocsi-állományának 1,5%-a jut. A folyami hajózást a zuhatagos szakaszok szorítják szűk korlátok közé. A nagyon drága, lassú és körülményes áruszállítás különösen a tengerparttól távol eső területek gazdasági fellendülését gátolja. A távolsági személyforgalomban alapvető a légi közlekedés szerepe. Kereskedelem. Afrika a nemzetközi kereskedelemből mindössze 3,5-4%-kal részesedik. A kontinens legtöbb országának exportszerkezete egyoldalú: trópusi mg.-i termékekkel és ásványkincsekkel jelentkeznek a világpiacon, s ezek nagy konjunkturális áringadozásai érzékenyen érintik gazdaságukat. A behozatal legfontosabb tételei a gépek, a fogyasztási cikkek s az élelmiszerek. Igen erős Afrika országainak viszonylati függősége az egykori gyarmattartókkal, általánosságban pedig az EGK-val szemben; ez utóbbi kapcsolat szervezeti keretét különböző társulási és kölcsönösen előnyös kereskedelmi egyezmények képezik. A cserearányok romló tendenciáját és a növekvő adósságszolgálati terheket a különböző segélyprogramok egyre kevésbé ellensúlyozzák. Afrika országainak szűk belső piaca és eltérő természeti potenciálja szükségessé tenné a szorosabb együttműködést. A főként politikai jellegű Afrikai Egységszervezet és az É—i térségen túl DNy-Azsiára is kiterjedő Arab Liga politikai összehangoló szerepet hivatott betölteni. A regionális gazdasági együttműködést szolgáló különböző szervezetek (pl. Ny-afrikai Gazdasági Közösség, Közép-afrikai Gazdasági- és Vámunió, D-afrikai Vámunió) elsősorban a tranzitszállításokat könnyítették meg, de a tényleges gazdasági integráció terén kevés sikert értek el: a kontinensen belüli kereskedelem elenyésző, a területi munkamegosztás jelentéktelen maradt.
Történet A legújabb régészeti adatok szerint Afrika az emberi faj kialakulásának egyik lehetséges “bölcsője”. Az etiópiai Hadar közelében 3 millió évesre becsült AomZ72maradványok kerültek elő (1974). Hasonló korúak a kenyai Turkana-tó melletti Koobi Fór a leletei is. A tanzániai Olduvai hasadékban talált hominidamaradványok valamivel fiatalabbak (1,5-2 millió évesek). L. S. B. Leakey véleménye szerint az Egyenlítő vidéki esőerdők övezetének kivételével ebből a kavicskultúrá\^6\ —szerte csaknem mindenütt létrejött az →acheuléen kultúra, amely fontos lépcsőfoknak tekinthető a homo sapiens kialakulásának útján. A neandervölgyi típus kb. 60 000 éve jelent meg, területi szóródása nagy: D—tól a Magrebig és a kavicskultúráktól a pattintott kőeszközök elterjedtségéig nyúlik (rhodesiai ember, broken-hilli ember). A cromagnoni típus kb. 35 ezer éve tűnt fel, és olyan mikrolit kultúrákat hozott létre, mint a Szahara É-i részén föltárt, a Kr. e. 16. évezredre tehető sziklarajzok készítőié (Tasszilin-Adzser) v. a Kr. e. 10. évezredig visszanyúló nílusvölgyi zsákmányoló és gabonagyűjtő népeké. Mindezeket halászkultúrák egészítették ki a Kr. e. 7-6. évezredtől a tengerpartokon, a Csád- és a Turkana-tó vidékén, ill. a ma száraz Szahel-övezetben. A Kr. e. 5-4. évezredben kerülhetett sor a földművelésre és az állattenyésztésre való áttérésre. Történelmi jelentőségű a Nílus völgyében a →neolitikum végén létrejött földműves és állattenyésztő magaskultúra (Napata-kultúra), amelynek területe a mai el-Fajjúmtól kb. Kartúmig terjedt. Itt a Kr. e. 5. évezredtől kezdődött meg a termésréz fölhasználása. Kr. e. 2000 k. erős elsivatagodási folyamat indult meg É—ban, amelynek eredményeképpen Fekete— leszakadt a fejlődés fő vonaláról. A vas használata ennek ellentmondóan az utóbbi területeken Kr. e. 1000 k. széles körben elterjedt, tehát nem beszélhetünk az eurázsiai értelemben vett réz- v. bronzkorról. A réz a mai Zaire és Zambia területén jutott kultúraformáló szerephez, a bronz vsz. égéi és ibériai hatásra csak É- Afrikaban terjedt el. - Alsó- és Felső-Egyiptom Kr. e.
Az afrikai földrész megismerése f.-ig. A 1857 1848-
jutott Benguelába. 3000 körüli egyesülésével létrejött az ókori Afrika legerősebb és legfejlettebb kultúrájú állama {→Egyiptom. Történet). Núbiai pásztornépek a mai Etiópia területén Kr. e. 1200 k. létrehozták →Kús államalakulatot, amelyből mintegy százéves egyiptomi uralom után Kr. e. 1000 k. kialakult →Merőé. Ugyanebben az időben az égéi kultúrák behatoltak Líbiába, a föníciaiak gyarmatokat hoztak létre az É—i partvidéken egészen a mai Marokkóig. Legnagyobb településük, →Karthágó hatalma hamarosan felülmúlta az anyavárosokét. A görögök Kr. e. 630 k. alapították első É—i gyarmatukat, Kürénét. A Római Birodalom a →pun háborúk során legyőzte Karthágót, majd —>Numídiát, területükön létrehozta →Africa provinciát, s Kr. e. 30-ra a hellenisztikus Egyiptom elfoglalásásával É— földközi-t.-i sávját teljesen az uralma alá hajtotta. A 3. sz.-ban az Afrikai provinciákban a sorozatos berber, gót és vandál támadások nyomán válságos helyzet alakult ki. Egyiptom 395- től a Keletrómai Birodalom (Bizánc) része lett, melynek uralma a 6. sz.-ra névlegessé vált, s a tart, több kisebb államra hullott szét. - A 7. sz. elején Egyiptom trónjára a perzsa eredetű szászánida dinasztia került. Uralmuk alatt a gazdaság felvirágzott, öntözéses, vetésforgós földművelés alakult ki, megnőtt a bányászat szerepe, manufaktúrák létesültek. A kér. területeken eretnekmozgalmak bontakoztak ki, s megjelent az iszlám is. Az arab hódítás után É— előbb az →Omajjádok, majd a 8. sz. közepétől az →Abbászidák uralma alá került. Az arabizálás viszonylag lassan haladt: Egyiptomban a 14. sz.-ig nagy kopt tömbök maradtak fönn, a -AMagreb országaiban még a 16. sz.-ban is 50-70% volt a berberek aránya. Az iszlám viszont gyorsan terjedt, s a 11-12. sz.-ra egyeduralkodóvá vált. A →Fátimidák uralma idején, all. sz.-tól a központi hatalom megerősödött, a kereskedelem és kézműipar állami kézben öszpontosult. A század második felében az →Almorávidák részéről heves támadások érték a Magreb országokat és az Ibériai-fsz.-et. A 1. sz.-ra a földközi-t.-i kereskedelem Európa ellenőrzése alá került, megindultak a keresztes hadjáratok, É— gazdasága lehanyatlott. A 13-16. sz. során Egyiptom a mameluk szultánok uralma alá jutott. A 15-16. sz.-ban előretörő portugálok hódításai kiterjedtek É—ra, a Magreb vidékre, a K—i partvidékre, s a Vörös-t.-en megjelenve közvetlenül Mekkát fenyegették. A 16. sz. közepétől kezdve a Török Birodalom a portugálokat és a spanyolokat kiszorítva, Marokkón kívül egész É—t meghódította, melynek nyomán fejlődésnek indult a városépítészet és a mg., megjelentek az amerikai növénykultúrák (kukorica, dohány) és a citrusfélék. Ugyanebben az időben Szudán K-i része arab uralom alá került: létrejött →Szennár és -ADárfúr szultanátus. - Fekete—ban a Kr. e. 5. sz. k. megindult a nagy bantu teijeszkedés, amely az etiópai, hottentotta (kőin) és busman (szán) népeket mai lakóterületükre szorította vissza, és részben meghódította a trópusi erdővidékeket is. A kér. időszámítás kezdetére a Szahara elsivatagosodása is jelentősen előrehaladt. Elő-Ázsia felől megjelent Afrikaban a teve, a régi kapcsolatokat részben tovább őrző karavánkereskedelem legfőbb eszköze. Megerősödtek a Nílus völgye, Közép-Szudán és K— közötti és az e területeket Ázsiához fűző kapcsolatok. Az 1. sz. elején létrejött →Akszúm, amely -ANúbiát és az Arab-fsz. D-i részét meghódítva a 4-6 sz.-ban élte fénykorát. A 7-9. sz.- tól elsősorban a Száhel-övezetben, a közép-szudáni szao kultúrától a Guineai-ö. partvidékéig számos korai államalakulat jött létre {→Ghána, →Mali, →Szongáj, →Kanem stb.). K—ban sorra alakultak a szuahéli városállamok, a belső területeken a sona etnikum hozott létre intenzív földművelésen és fémbányászaton alapuló kultúrákat {→Zimbabwe, -AMapunbugwe, →Monomotapa, →Inyanga, -ADhlo-Dhlo). A kezdetben kér. Akszúmnak a 10. sz.-tól megkezdődött az iszlamizálódása, ami a 11. sz.-ra az egységes állam széthullásához vezetett. Kereskedelmi központjai, pl. a Vörös-t. melletti →Adulisz elsorvadtak. Területén kisebb kér. fejedelemségek, a Tana-tó mellékén falasa államocskák és muzulmán szultanátusok jöttek létre, majd a 13-14. sz.-tól alakult ki a hatalmukat a Salamon-dinasztiára visszavezető négusok uralta középkori Etiópia. A 13. sz.-ban Ny—ban létrejöttek →Tekrur és a különböző fülbe, volof, szerer államalakulatok, a Kongó-medencében pedig a -AKongó Királyság. A 14. sz.-ban Kanem helyére →Bornu lépett regionális hatalomként, mely a 17. sz.-tól kezdődő erős nomád támadások ellenére a 19. sz. közepéig fönnmaradt. Ugyanekkor Mali meghódította a Csád-tó melleti →Gao államot, majd számos malinké és bambara fejedelemségre tagolódva a 16. sz.-tól szongáj uralom alá került. A 14-15. sz.-ban a Volta f. völgyében létrejöttek Moszi, majd Dagomba, Jatenga, Mampruszi államalakulatok. Kb. száz évvel később a Kongó-medencében alakultak meg a 19. sz.-ig fönnmaradó Lunda, Luba, Kuba fejedelemségek. A 16-17. sz.-ban érték el fejlődésük csúcspontját a →hausza emírségek, valamint →Bagirmi, →Vadai stb. államalakulatok. A 18. sz.-ban a →Futa Dzsallon körül fejlődött ki Oszmán dán Fodiónak a fülbe etnikumra támaszkodó iszlám állama, amely kb. 100 év múltán So&ofönak adta át a helyét. A 14-17. sz. között élték fénykorukat a mai Nigéria területén →Benin és kisebb joruba államok (→0/0, →Allada, —tAbomey, -ADahomey). K- Afrikaban a portugál hatalom a 17. sz.-ra visszaszorult a mai Mozambik területére, és másodvirágzásukat élték a szuahéli városállamok: Mogadishu (ma Muqdisho), Lamu, Pate, Malindi, Mvita (ma Mombasa), Unguja (ma Zanzibar), Kilwa stb. A közép—i nagy tavak vidékén a 16-17. sz.-tól sorra alakultak a korai feudális bantu fejedelemségek: Kit ara, -AKaragwe, -+B Uganda, →Ankole stb. A 17-18. sz. fordulóján a nílusi luo nép bázisán keletkezett -AUnyoro háttérbe szorította a bantu Kitarát. Ebben az időszakban bontakozott ki Fekete— szerte a rabszolga-kereskedelem, amely Ny-on nagyobb (Brazília és É-Amerika felé), K-en (India felé) valamivel kisebb jelentőségre tett szert. A 17. sz.-ban csúcspontjára jutó portugál gyarmatosítás helyére először hollandok, majd a 18. sz. közepétől a britek és a franciák léptek. D—bán a 17. sz. közepén egyidőben jelentek meg a bantu nyelvű népek és az első fehér telepesek. A Holland Kelet-indiai Társ. 1652-ben a Jóreménység fokán kereskedelmi lerakatot hozott létre, s a zömében németalföldi bevándorlókból kialakuló búr lakosság pár évtized alatt jelentős területet meghódítva megalapította a rabszolgatartó gazdálkodásra berendezkedő →Fok földet. Kezdetben Ny—, Madagaszkár, D-Azsia szolgáltatta az olcsó “emberanyagot”, s csak megerősödve terjesztették ki a rabszolgavadászatot a szomszédos hottentotta törzsekre. A munkaerőnek kevéssé alkalmas busman csoportokat módszeresen irtották. A kíméletlen terjeszkedés az 1770-es évekre a kosza néppel vívott ún. -okaffer háborúkba. torkollott. 1814-re a britek elfoglalták Fokföldet. A 19. sz. első felében Csaka zulu és I. Moses szoto fejedelem hozott létre erős, jól szervezett tömörülést, amely kisebb regionális népvándorlást váltott ki, és új etnikumok (pl. ndebele) kialakulásáshoz vezetett. A brit térhódítás miatt a 19. sz. közepén Fokfóldről É felé megindult a búr kivándorlás {→nagy trek), mely véres összecsapásokhoz vezetett a létükben fenyegetett D—i népekkel. 1843-ra →Natal is brit gyarmattá vált, a búrok pedig új közt.-okat hoztak létre: →Oranje Szabad Államot (1842) és →Transvaalt (1846). K—bán a 18-19. sz. fordulóján intenzív ománi arab terjeszkedés kezdődött. Zanzibár az 1820-as évektől erőteljes fejlődésnek indult, a partvidéki városállamok, kis szultánságok viszont csak formális “védelmet” fogadtak el az ománi araboktól. A 19. sz. elejére a portugál befolyás a szuahéli partvidéken megszűnt, helyét a Zanzibári Szultánság foglalta el. A század közepétől dinamikus karavánkereskedelem bontakozott ki a szuahéli városok és a belső területek között. A mai Tanzánia központi részén a nyamvezi törzsszöv. vált meghatározó hatalmi tényezővé. Az egymással is vetélkedő Ruanda és Burundi határozottan szembeszegült a rabszolga-kereskedőkkel. A D—ban zajló gyarmati folyamatok idézték elő a bantu nyelvű nguni népek területelfoglaló migrációit. Az 1840-es évektől a brit zanzibári konzul hatalma már vetekedett a szultánéval. Ugyanebben az időben a széttagolt Etiópia jelentős része újraegyesült, a K-szudáni Dárfúr és Szennár törökegyiptomi uralom alá került. A 17-19. sz. folyamán a fokozódó aranybányászat folytán megerősödött a Guineai-ö. melletti →Asanti. Az 1870-es évek közepén sikerrel hárította el a gyarmatosító törekvéseket, s csak a század végére lett a brit →Aranypart része. - A 19. sz. közepéig az európai gyarmatosítás jobbára csak Afrika part menti részeire terjedt ki. A már említetteken kívül brit kézre jutott Sierra Leone, Gambia, a mai Nigéria jelentős part menti része és Mauritius. Francia gyarmat volt Algéria (1830), Gabon és Szenegál, portugál Angola és Mozambik, spanyol a Kanáriszk. és Spanyol Guinea. Az USA-ból az 1820-as évektől visszatelepülő felszabadított rabszolgák megalakították Libériát (1847), melyet Nagy-Britannia és Franciao. (1848), majd az USA is elismert (1862). A kontinens belső területeit feltáró nagy földrajzi felfedezőutak nyomán az 1870-es évektől megkezdődött a klasszikus gyarmatosítás időszaka. Minden jelentős gyarmattartó hatalom Afrikai politikájának egyik fő törekvése a kontinenst átszelő “folyosók” létrehozása volt, de az angol, német, francia, portugál kísérletek jórészt kölcsönösen kioltották egymást. Dél—ban az 1860-as és 1880-as évek között felfedezett jelentős arany - és gyémántlelőhelyek erőteljes fehér bevándorlást idéztek elő. 1883-1897 között a britek meghódították a ndebele és a sona fejedelemségeket, s megalapították Dél-Rhodesia és Eszak-Rhodesia (1889), ezenkívül Becsuánafóld (1885) és Nyaszafóld (1891) gyarmatot. A második búr háború (1899-1902) eredményeként létrejött a Dél-afrikai Unió, majd Szvázifóldnek, Bászutófóldnek és a két Rhodesiának az Unióhoz való szoros kapcsolódása révén kialakult a nagy D—i brit gyarmatbirodalom. 1890-ben, az angol-német Helgoland-Zanzibár egyezmény alapján Zanzibár, majd hamarosan Buganda is brit fennhatóság alá került. 1894-95- ben megszervezték Ugandát és Kenyát. 1898-ban, a mahdi felkelés (K-Szudán) leverése után, a már 1882-ben megszállt Egyiptommal együtt életre hívták →Angol-Egyiptomi-Szudánt (1899). A kontinenst E-D-i irányban átszelő összefüggő brit gyarmati láncolat útjában már csak az 1885-ben létrehozott Német Kelet-Afrika állt. A németek ezenkívül Tógára, és Kamerunra (1885), valamint Német Délnyugat-Afrikára is (1884) kiterjesztették uralmukat. Franciao. elfoglalta Tunéziát (1881), s Szenegálból és Gabonból kiindulva a 20. sz. elejére nyolc gyarmati területből kialakította Francia Nyugat-Afrikát, további négyből pedig Francia Egyenlítői Afrikát, de fő tervét, a Szenegál-Francia Szomálipart közötti folyosó létrehozását a brit terjeszkedés miatt nem tudta megvalósítani (^fasodai incidens). Belgium a Kongó-medence meghódítását tűzte ki célul, s a →berlini konferencia (1884-85) egyik eredményeképpen II. Lápot belga király magángyarmataként létrejött az ún. Kongó Szabad Állam, mely 1908-tól Belga Kongóként volt ismert. Spanyolo. Spanyol Szahara néven terjedelmes darabot hasított ki a sivatag Atlanti-ó. felé eső Ny-i területeiből. Olaszo. a Szomáliái partvidék egy részén létrehozta Olasz Szomáliát (1889), majd a Vörös-t. mellékén Eritrea gyarmatot (1890), de Etiópiát sorozatos támadásai ellenére sem tudta elfoglalni, s az első olasz-abesszin háború (1895-96) során súlyos vereséget szenvedett. A gyarmati rendszer a századfordulóra teljesedett ki, az 1900-as évek elejére Afrika területének 90%-a idegen uralom alá került. 1904-ben Franciao. és Nagy-Britannia megkötötték az →antant alapjául szolgáló entente cordiale-t, melyben többek között egymás érdekszférájának nyilvánították Marokkót, ill. Egyiptomot. Az egyezmény sértette Németo. érdekeit, s kirobbantotta a két marokkói válságot, mely után Marokkó D-i része francia, kisebb, É-i része pedig spanyol védnökség alá került. Az 1911-12-es háború során Olaszo. megszerezte Töröko. utolsó Afrikai birtokát, Tripolit és Kiraneikát, s létrehozta Líbia gyarmatot. Az I. vh. kezdetére már csak Etiópia és Libéria volt független az egész kontinensen. - Az 1890-es évektől több jelentős, gyarmatosítás elleni fölkelésre került sor (pl. zulu-, herero-, hehe-háborúk). Az I. vh.-ig sokfelé alakultak ált. etnikai alapú, félpolitikai szervezetek, melyek helyére a két vh. között országonként szerveződő politikai pártok, függetlenségi mozgalmak léptek. Az I. vh. után a volt német gyarmatok brit és francia kézre kerültével hosszú időre stabilizálódtak -bán az európai gyarmatbirodalmak határai. Német Kelet-Afrika Tanganyika néven brit, Kamerun nagy része - egy keskeny Nyi-i sávon kívül - francia, Togo pedig pedig közös mandátumerület lett. 1920-ban Délnyugat-Afrika népszövetségi mandátumból a Dél-afrikai Unió birtoka lett. Feketegyarmati országaiban a két vh. közötti időszak legfőbb jellemzőjeként rögzültek a nem etnikai határok, a társadalom fejlődésében egyidejűleg voltak tapasztalhatók a —dribalizmus s az ezzel
PORTUGÁLIA^3=^-
ígér
] /
/
| / SeaG“'a B-3K0
\ Kano,.
- —
# Port° °< D^uaiaKamerun
A T L A N T I
1886 \ \ /
O C E A N
1 \ Délnyugat- Becsuánaellentétes jelenségek, valamint megindult a városiasodás. A trópusi Afrikai országok nagy részében elterjedtek a hagyományos gazdálkodást háttérbe szorító monokultúrák (Aranypart - kakaó, Dahomey - olajpálma, Szudán és Francia Közép-Afrika - gyapot, Gambia és Szenegál - földimogyoró). Másutt kevésbé egyeduralkodó, regionális monokultúrák jöttek létre (kávé, tea, szizál, dalmát - virág, dohány, keserűdió, szegfűszeg, citrusfélék stb.). Egyes országokban és térségekben a bányaiparnak lett meghatározó szerepe. (Belga Kongó, Eszak-Rhodesia, Sierra Leone esetében a rézkivi
\
07/ Z
JBlirban
^^7z^é|-afrikai tu tel uralta a gazdaság jelentős részét.) A Dél-afrikai Unióban a Nacionalista Párt hatalomra jutása után (1924) fokozódott a faji megkülönböztetés, eluralkodott, majd DNy—ra és az 1923-ban kisebbségi fehér kormányzattal önállósult D-Rhodesiára is kiterjedt a rezervátumpolitika. A második olasz-abesszin háborúban (1935-36) Olaszo. elfoglalta Etiópiát, s a másik két térségbeli gyarmatával egyesítve megalakította Olasz Kelet-Afrikát. A II. vh. alatt E-Afrika fóldközi-t.-i partvidéke hadszíntérré vált. A vh. után Afrikaban létrejöttek a modern politikai pártok, ideológiájuk főként a →negritude filozófiájából táplálkozó →pánafrikanizmus volt. Nyílt függetlenségi törekvések kezdődtek, radikalizálódó baloldali mozgalmak kidolgozták az →afrikai szocializmus koncepcióját. Az 1950-es évek közepéig e mozgalmak ált. egyre harcosabbá váltak. Kidolgozták az első alkotmánytervezeteket, a reformígéretekkel már nem elégedtek meg. Ugyanakkor az egyes pártokban belső szakadások mentek végbe, a függetlenség küszöbén hatalmi ellentétek alakultak ki az egyes erők között. Az 1950-es években E—ban indult meg a függetlenedési folyamat, amely csakhamar átterjedt Fekete—ra is. 1951-1958 között nyolc, 1960-ban, az ún. Afrika égében tizenhét, 1968-ra újabb tíz volt gyarmat függetlenedett. 1963-ban megalakult az Afrikai országok koordinációját elősegítő →Afrikai Egységszervezet. 1973-75-ben a portugál gyarmatok, az évtized végére pedig csaknem a kontinens egésze felszabadult. A legtöbb Afrikai ország csatlakozott az el nem kötelezettek mozgalmához. Fekete— új államainak nagy részében rövid dem. periódus után hosszan tartó egyszemélyes v. pártállami uralom jött létre, de gyakoriak voltak az egymást sűrűn váltogató katonai diktatúrák is. A nem etnikai alapon meghúzott határok miatt több országban a törzsi villongások és leszámolások állandósultak, polgárháborúk robbantak ki, és többször sor került a volt “anyaországok” beavatkozására. Az USA és a SZU közötti hidegháborús helyzetet s az etnikai konfliktusokat kihasználva a diktatúrák meg tudták szilárdítani pozícióikat, az elitréteg a segélyekből és kölcsönökből hatalmas magánvagyonokat halmozott fel, miközben a Föld e legszegényebb táján rendszeres éhínség tombol. (Az 1990-es évek elején több mint húsz országban csaknem 30 millió embert sújt az élelmiszerhiány.) 1989-ben Fekete— 45 országából 38-ban önkényuralmi rendszer volt hatalmon, államadósságuk elérte^a 280 milliárd dollárt, mely 28-szorosa volt az 1970-esnek. A világpolitikai változások: a K-Ny-i közeledés, majd a K-európai komm. diktatúrák bukása és a SZU felbomlása Afrikaban is változásokat idézett elő. A Dél-afrikai Közt, csapatkivonása után 1990- ben a kontinensen utolsóként Namíbia (Délnyugat-Afrika) is függetlenedett. Az USA-SZU ellentétre építő diktatúrák elvesztették addigi jelentőségüket. Csádban, Libériában, Etiópában, Szomáliában a diktátorok bukása után polgárháború robbant ki, de az országok jelentős részében dem. parlamenti választásokat írtak ki. A kontinensen belüli politikai erjedés eredményeképpen a Délafrikai Közt.-ban 1991 nyarára fokozatosan fölszámolták a faji elnyomást, hatályukat vesztették az →apartheid politikai rendszerét szolgáló és fönntartó törvények. írod, kézikönyvek: Africa contemporary record. Annual survey and documents (London, 1969-től); Handbuch dér Dritten Welt (szerk. D. Nohlen, F. Nuscheler, 4-6, 1982-832); Africa south of Sahara (London, 1992); The Middle East and North Africa (London, 1992). Földrajz: Climates of Africa (szerk. J. F. Griffiths, 1971); A. (kiad. Afrika-Verein, 1-3., 1971-752); R. J. Church: Africa and the Islands (19774); Harms Handbuch dér Geographie: A. (szerk. E. Klimm, etc., 1-2., 1984-8510). Történelem, néprajz, kultúrtörténet: L. Frobenius: Kulturgeschichte Afrikas (1933; magyar vál., 1981); G. P. Murdock: Africa: its Peoples and their Culture History (1959); Ph. Ottenberg (szerk.): Cultures and Societies of Africa (1960); J. Suret-Canale: Afrique nőire (1961); J. D. Fage: An Atlas of African History (1961); Melville J. Herskovits: The Humán Factor in Changing Africa (1962); E. M. Loeb: In Feudal Africa (1962); Sík E.: Fekete-Afrika története (1-4., 1964); B. Davidson: Az újra felfedezett ősi Afrika. Afrika, a fekete anya (m. 1965); J. Middleton: Black Africa: its Peoples and their Cultures Today (1970); J. D. Clark: The Prehistory of Africa (1970); J. V. Bromlej: Osznovnije problemi afrikanisztiki (1973); L. Mair: African Societies (1974); W. Hirschberg: Die Kulturen Afrikas (1974); Die Völker Afrikas und ihre traditionellen Kulturen (szerk. H. Baumann, 1-2., 1975-79); Generál History of Africa (UNESCO, 1-8., 1981-84); The Cambridge History of Africa (1-6, 1982-85); D. W. Phillipson: African Archeology (1985). Vallás: J. Dammann: Die Religionen Afrikas (1963); Mitológiai ábécé (1970); E. B. Idown: African traditional religion (1973); J. S. Mbiti: Introduction to African religion (1975); I. Okpewho: Myth in Africa (1983); Mitológia enciklopédia (m. 1988).
Forrás: Magyar Nagylexikon, 1. kötet, Magyar Nagylexikon Kiadó, 194. oldal